Patriotic pie

Ahogy azt az elmúlt évek során már megszokhattam, macskát megint csak nem kaptam.

Megkaptam viszont a union jack mintás piteformákat (the very patriotic pie dishes), amik után hetek óta sóhajtoztam. Továbbá John megajándékozott még George R. R. Martin legutóbbi könyvével is, így most már semmi nem akadályoz meg, hogy tovább olvassam a sorozatot.

28

Ahogy telnek az évek, úgy vágyom egyre kevésbé valami különlegesre a születésnapomon. Szóval idén, amikor John megkérdezte, mit szeretnék csinálni, csak hümmögtem pár napig, aztán tegnap mondtam neki, hogy nem szeretnék menni sehova, csak rendeljünk pizzát, vagy valamit, és filmezzünk. Gondolom majd filmet is nekem kell választani, de azt még nem döntöttem el.
Macskát azért még továbbra is szeretnék, de szerintem azt idén se kapok...

The timetraveller's wardrobe

Ha valami különös véletlen (laborkisérlet, fekete lyuk, esetleg furcsa tér-idő görbület) folytán hirtelen a '70-es években találnám magam, szerintem simán el tudnék vegyülni a tömegben az új vanília színű ruhámban. A táskámban ott lapulna a legújabb könyvem, Breakfast for Champions vagy valami hasonló, és a rózsaszín biciklimen tekernék a napsütésben.

Your laugh is... by mnory featuring handbags

Irodai egypercesek

Mindig remekül szórakozok az olyan emaileken, amikben az ügyfeleim különböző hülyeségeket követelnek, de azonnal ám, közben pedig én tudom, hogy leghamarabb másnap délutánra lehet csak megcsinálni, de ők azért csak erőlködnek még párat, meg olyan szófordulatokat használnak, hogy "nagyra értékelném", meg hogy "igazán hálás lennék".

Kétlem egyébként, hogy tudnának tényleg annyira hálásak lenni, még ha valamilyen csoda folytán a kérésük azonnal is teljesülne, úgyhogy az ilyeneket mindig csak rezzenéstelen tekintettel továbbítom az illetékeseknek, aztán ugyanazzal a rezzenéstelen tekintettel közlöm az ügyféllel, hogy az általa apró változtatásnak nevezett dolog valójában azt jelenti, hogy amin már dolgoztunk vagy tizenöt órát, szintén az ő utasításait követve, azt most majdnem teljesen újra kell kezdenünk, úgyhogy aznap már ne számítson semmire. Erre aztán jön a tagadás, és nem akarják elhinni, hogy én "mindent elkövetek" az ügyük érdekében.

Iyenkor azért szívesen rákérdeznék, szerintük mégis mi az a minden, amit nekem el kellene követnem így hirtelen. Remélem nem arról fantáziálnak, hogy én majd ostort fogok pattogtatni a kollegáim hátán, hogy sebesebb munkavégzésre sarkalljam őket.

Ehh...

The Crazy One

Ebédszünetben megint csak a padon ücsörögtem, amikor is megjelent az a kétes kinézetű alak, akit egyszer már láttam pár hete, akkor épp minden arra haladóval közölte, hogy I fuck you... and you too. Aznap aztán még további két őrült keresztezte az utamat, úgyhogy kicsit lesápadtam, amikor az egyikük ma ismét felbukkant. Természetesen hova máshova is ült volna le, mint a velem szemközti padra.

Persze nekem több se kellett, felmarkoltam a szendvicsemet és a park felé vettem az irányt. Úgy döntöttem, ezentúl majd itt fogom eltölteni az időt, olvasgatok a fák alatt és heverészek a fűben. Itt legfeljebb a hangyáktól kell tartani.

Moonrise Kingdom

A Darjeeling Limited volt az első Wes Anderson film, amit valaha láttam. Ugyancsak ez volt az első film, amit Johnnal közösen néztünk meg, amikor először hívtam el hozzám a pár hetes nyilvános helyen történő találkozgatások után. Ő azóta is csak úgy emlegeti, hogy the movie that got me laid.
A rendező legújabb filmje, a Moonrise Kingdom nemrég jelent meg a mozikban.

A történet 1965-ben játszódik, vannak benne kiscserkészek és két fiatal, aki egymásba szeret, és megszökik.

Mindezt a szemet gyönyörködtető New Englanben teszik, csodaszépen megvilágításban, fakó, retró hangulatban.

Inspired by Margery Tyrell

Inspired by Margery Tyrell by mnory featuring pink tops

Weirdo

Az első egyedül töltött ebédszünetemen ma rögtön meg is környékezett egy weirdo. Egy padon ültem a bevásárlóközpontban és a sushimat ettem, amikor is lehuppant mellém egy 75 év körüli, pilótaszemüveges fazon és arról kezdett magyarázni, hogy a sushi az milyen jó, és jövő héten megy Shanghaiba, és majd ott is biztos lesz. Először csak gyanakodva méregettem, mire gyorsan hozzátette, hogy reméli, nem baj, hogy pont ide ült le, de én vagyok az egyetlen valamirevaló személy közel s távol, meg a legcsinosabb is, ezen aztán el is nevetgélt, és hogy ő csak elücsörögne itt, amíg a feleségét várja.

Én csak lázasan tömtem a falatkákat a számba, addig se kell ugye beszélni, ő meg csak mondta a magáét. Mint megtudtam, a lánya itt dolgozik Londonban, bankoknak tervez biztonsági rendszereket, és őt jöttek meglátogatni. Előtte három hetet Görögországban hajókáztak, aztán a hét végén indulnak Shanghaiba, ami nekem is biztos tetszene, mert késő estig lehet vásárolni, sőt, a boltok csak úgy ki is nyitnak az embernek, ha van elég pénze. Ennél a pontnál aztán megrázogatta az aranyóráját.

Persze arról is kifaggatott, hogy én mit csinálok, és honnan való vagyok. Amikor megemlítettem, hogy Magyarországról, a térdére csapott és felkiáltott, hogy hát ők oda is mennek. Shanghai után. Meg majd mennek a spaba áztatni magukat a medencébe, az milyen jó is lesz. Aztán még hozzátette, hogy utoljára az '50-es években volt, és remekül szórakozott, mert épp lázadás volt. Ő is akart lázadni az oroszok ellen, meg felvenni a harcot, csak nem hagyták neki. Az angol hadseregnek nem voltak ilyen irányú tervei legnagyobb bánatára.

Szerencsére idő közben befejeztem a sushievést, szerintem rekordot döntöttem, olyan gyorsan legyűrtem, jó nyaralást kívántam neki és elillantam.

I'm socially awkward...

A Clockwork Orange with Banana Bread

Életemben először történt meg, hogy a banana bread, amit csináltam, nem lett szar... Come mister tally man, tally me banana.*

Ennek örömére ki is mentünk piknikezni a Hanger Hill parkba.

Elkezdtem olvasni egyébként Anthony Burgess, A Clockwork Orange című kisregényét, ami a szerző legnagyobb bánatára mai napig a leghíresebb könyve. Saját bevallása szerint írt ettől jobbakat is, mégis mindenki csak úgy emlegette, mint azt az írót, akinek a regényéből Kubrick egy ünnepelt filmet csinált.
Life is hard...
___________________________________________
*Harry Belafonte - Daylight Come And Me Wanna Go Home

The Eagle has flown

Péntek reggel. John és én utoljára mentünk együtt az irodába, kéz a kézben, ahogy előtte minden nap. A szokásos reggeli levertségnek nyoma se volt, elvégre eljött az utolsó nap. Életbe lépett A Terv. The Plan.

Már hetek óta mondogatta, hogy nem akar nagy felhajtást, de kizárt, hogy ez bárkit is érdekelne, azon keveseken kívül persze, akikkel tényleg kölcsönösen kedvelik egymást. Igen, ezek közé tartozok én is. A többiek szinte megszállottként írkálják alá a körbeküldött képeslapokat boldog boldogtalannak. Legutóbb Botsáska távozásakor voltam tanúja, ahogy néhány kollegáim birkaként véste rá a nevét és a szokásos jókívánságokat a kártyára, és úgy adták tovább, hogy "Fogalmam sincs ki ez amúgy." Botsáska meg nyilván nézegette otthon a lapot, hogy "Jaj, hát ezt se tudom, ki ez."

Szóval már jóelőre elhatározta, hogy ő erre nem kíváncsi, ahogy beszédet se akar mondani az egybegyűlt tömeg előtt, főleg, hogy a banda egyik felével különösebben nem is kedvelik egymást, a másik fele meg csak azért megy, mert általában van torta, meg lehet képmutatóskodni, hogy mennyire odavannak, hogy valaki már megint elmegy.

A délelőtt a megszokott eseménytlenségben telt el, délben pedig elmentünk ebédelni, ahogy máskor is. Körbesétáltunk a parkban, ahogy eddig szinte minden alkalommal. Egy óra múlva visszamentünk, én folytattam a munkámat, mintha mi sem történt volna, John pedig készült az utolsó meetingjére.
Még valamikor a hét közepén elkezdték körbeadni a képeslapot, amit aztán Sue az utolsó napon egy ügyes csellel megszerzett és észrevétlenül odacsúsztatta Johnnak, amikor a meeting véget ért. Ő csak lazán a hóna alá csapta, és lehívta az utódját, Big Friendly Giantot (továbbiakban BFG, köszönet érte Roald Dahlnak) egy kávéra. Előtte még küldött nekem egy üzenetet, "The eagle has flown".

Miközben az utolsó kávéját itta, még elátta BFGt néhány jótanáccsal, a papírpoharat egy laza mozdulattal a szemetesbe hajította, kezet rázott vele, elköszönt, és elsétált.

A következő egy órában nem is tűnt fel senkinek, hogy már nincs ott. Később, amikor a hír terjedni kezdett, legtöbben azt hitték, ez csak vicc. Waffles, Topper és Vanguard teljesen magukon kívül voltak, ami egyébként röhejes, mert John ki nem állhatja Wafflest, Toppertől idegbajt kap, Vanguarddal pedig talán ha két szót beszélt életében. Rajtuk kívül még aztán Rebecca is enyhén hisztérikus állapotba került a hír hallatán, de csak azért, mert ez volt az ő utolsó napja is, és mint mondta, ez teljesen elrontotta az ő nagy pillanatát. Ezt mondjuk nem értettem igazán. Azok, akik valóban kedvelték, nem szóltak egy szót se, csak sejtelmesen mosolyogtak.

John mindeközben a Rose and Crown Pubban várt rám, ahogy annak idején, amikor találkozgatni kezdtünk.

Némi izgalom is vegyült azért a dologba, mert miután köddé vált, felhívott, hogy bár az akció sikeres volt, a napszemüvegét valahol az asztalán felejtette. Én meg erre, kihasználva a Rebecca körüli felhajtást szépen odaoldalaztam a jobbára elhagyatott sarokba, ahol BFG azóta elfoglalta John asztalát, és csak ő meg Sue ültek ott nagy csendben, és így együtt megkerestük a napszemüveget. BFG még valami bort is rám akart tukmálni, hogy azt is vigyem el, de mondtam neki, hogy azt meg direkt hagyta itt. Sue szeme erre egyből felcsillant, hogy ugyan John mondta, hogy neki nem kell, de hogy ha ez tényleg így van, akkor ugye megtarthatja.

A bort egyébként a Polski Tiger csempészte az asztalára egy érzelmileg túlfűtött üzenet társaságában, és vélhetően eredeteleg ő kapta előző nap a születésnapjára, aminek örömére még munkaidő alatt leitta magát a Baboon Trooppal együtt. Ez egyébként megmagyarázná az üzenetet is, mert józanul folyton csak panaszkodott, amiért John nem lesi minden kívánságát, bármennyire is hisztizik. Ezt az elméletet erősíti meg az is, hogy miután nyilvánvalóvá vált, hogy John idő előtt a távozás mezejére lépett, visítva szaladt fel az emeletre, a lent maradt Troop pedig már azt tervezgette, hol fogják meginni a szóban forgó üveg bort. Nem sokkal később csalódottan tért azonban vissza, és nyávogós hangon megjegyezte, hogy az üvegnek nyoma veszett. Én persze pókerarccal dolgoztam tovább.
Munka után aztán csatlakoztam Johnhoz. A régi idők randevúinak emlékére mézes sört ittunk a kertben...

Van egyébként valami furcsa ebben a pubban. Akárhányszor itt jártunk, valahogy mindig a leendő gyerekeinkre terelődött a szó. Leginkább arra, hogy mennyire nem akarunk gyerekeket, de attól még a nevük már megvan, és ez alkalommal a leendő James és Alistair mellé John még javasolt egy harmadikat is, csak hogy aztán elnevezhessük Bruce Wayne-nek...

Ehh...

What did they see?

Susan Hill - The Woman in Black

Susan Hill nevével először Stephen King oldalán találkoztam. Ő ajánlotta az írónő könyveit, a Woman in blacket pedig külön ki is emelte, és ugye, ami a mesternek tetszik, az rossz nem lehet. Szóval így történt, hogy végül megvettem a könyvet, és egy nap alatt ki is olvastam. Meglepően rövid a regény, így aztán nem is jutott benne hely túlbonyolított, terjengős leírásokra, de ez nem hogy elvesz a történet erejéből, inkább csak még hátborzongatóbbá teszi azt.

A történet rendkívül egyszerű, de a mód, ahogy Susan Hill elénk tárja, meglehetősen hatásos. A lassúnak mondható kezdés után egyszer csak azt vesszük észre, hogy az események őrült tempóval vágtatnak a végkifejlet felé, amiben bár nincs semmi különösebben meglepő, mégis, talán pont ez miatt érezzük még nyomasztóbbnak.

A könyv a főszereplő, Arthur Kipps szemszögéből íródott, az ő visszaemlékezésén keresztül tárul elénk az a történet, amelyre maga a főhős csak úgy utal, mint életének legborzalmasabb, legijesztőbb eseménysorozatára. (Lesz itt spoiler, meg minden, szóval csak óvatosan...)

Arthur Kipps, a 23 éves londoni ügyvéd főnöke megbízásából az isten háta mögötti Crythin Giffordba utazik, hogy elrendezze az elhunyt Mrs. Drablow hagyatékát. Érkezésekor mindenki szívélyesen fogadja, csak akkor kezdenek el furcsán viselkedni, amikor az idős hölgyről kezd kérdezősködni. Hamarosan arra a következtetésre jut, hogy az itteniek igencsak babonásak, de ez valahogy egybevág a vidéki emberekről alkotott elképzeléseiről. A temetésen aztán rajta és a helyi ügyvéden kívül csak egy titokzatos, fekete ruhás nő jelenik meg, de amikor főhősünk kérdezősködni kezd róla, Mr. Jerome halálra váltan másra tereli a beszélgetést. Szintén visszautasítja Arthur kérését, hogy kísérje el a láp közepén álló Eel Marsh Houseba, ahol az idős hölgy élt halála napjáig.

Az öreg Keckwick az egyetlen, aki szó nélkül elkocsikázik a fiatal ügyvéddel a városon kívül eső házhoz, de kérdésekre válaszolni ő sem hajlandó.

A baljós, elhagyatott házban aztán különös események sorozata veszi kezdetét. Arthur próbálja győzködni magát, hogy márpedig kisértetek nincsenek, és fölényes arroganciával gondol a helyiekre, akik hisznek a babonákban, de ettől függetlenül nyomasztja a hely, és minél előbb szabadulni akar. Egyébként ez sem olyan egyszerű, köszönhetően annak, hogy a ház egy mocsaras terület közepén áll, és csak egy töltés köti össze a kisvárossal, ami a nap nagy részében víz alatt áll, és mindent sűrű köd borít.

Másnap, a téli napsütésben aztán ismét jobb színben látja a dolgokat, de eldönti, nem tölt el több időt a házban, mint amennyi tényleg szükséges. Ehhez azonban segítségre lesz szüksége, mert az elhunyt Mrs. Drablow rengeteg, főként haszontalan, iratot halmozott fel, amit kötelességtudóan át kell válogatni. Némiképp ingerülten veszi tudomásul, hogy senki nem hajlandó még csak a háznak a közelébe se menni.

Végül aztán Mr. Daily, egy helyi fölbirtokos, akivel még a vonaton találkozott, szánja meg, és bár ő maga szintén be nem tenné a lábát a helyre, felajánlja Arthurnak az egyik kutyáját, a Spider névre hallgató kis terriert.

A fiatal ügyvéd, immár nem egyedül, felbátorodik, és úgy dönt, a házban tölti az éjszakát, hogy minél hamarabb végezzen a munkájával. A kutya viszont, ahelyett, hogy vidám társaságot nyújtana főhősünk számára, csak rátesz egy lapáttal az amúgy is feszült helyzetre. Amikor Arthur az éjszaka közepén arra ébred, hogy Spider teljes testében megfeszülve, morogva mered az ajtóra, neki is majdnem inába száll a bátorsága. Azt mindenki tudja, hogy a kutyákban megvan az a bizonyos hatodik érzék, szóval egy halálra rémült kutya egy kísértetházban nem túl megnyugtató.
Arthur egyébként elég hamar összerakja kirakós darabjait a levelekből, amiket egy fiókban talált pár halotti bizonyítvány mellett. A rejtély többi részét végül Mr. Daily meséli el neki, miután megígérteti vele, hogy a házhoz nem megy többé vissza.

Én mindig is rajongtam a sötét, viktoriánus hangulatú, titokzatos történetekért, a felszín alatt megbúvó rémségekért, és ez a könyv remekül beváltotta a hozzá fűzött reményeimet.
Már megszereztem a filmet is, mind a régi, 1989-es brit változatot, és az újat is, amiben Daniel Radcliff játssza a fiatal ügyvédet. Viszont miután elolvastam mindkettő történetét, úgy döntöttem, a régit nem fogom megnézni. Olyan mértékben változtatták meg a történetet, beleértve a szereplők neveit, hogy még Susan Hill is felháborodott annak idején.

Az új változat sokban ugyan nem tér el a regénytől, de az apró, finom részleteket úgy tűnik nem tudja visszaadni teljesen. Míg a könyvben a borzongást a finom, lélektani részletek szolgáltatják, a film a jóval direktebb ijesztgetés eszközeihez folyamodott ehelyett, de az még nem baj, attól még ugyanúgy a frászt hozhatja ránk egy elshuhanó sápadt arc, vagy egy meglibbenő függöny. Az egyetlen dolog, amit nem egészen értem, miért kellett a filmben átírni, az a történet befejezése.

A könyv végén Mr. Dailytől megtudjuk, hogy eddig akárhányszor látták a kisvárosban a fekete ruhás nőt, egy kisgyerek meghalt, de talán az átok most véget ért, mert senkivel nem történt semmi. Ez valamelyest megnyugtatja Arthurt, és miután visszatért Londonba, már épp kezdene megfeledkezni róla, amikor egyik nap Stellával és a fiukkal a parkban élvezik a napsütést. A kisfiú és Stella pónifogatot bérelnek, és Arthur a távolból nézi, ahogy vidáman elindulnak a park körül. Nem sokkal később, már éppen visszafelé tartanak, amikor hirtelen a semmiből megjelenik a fekete ruhás nő, kilép a fogat elé, amitől aztán a rémült póni irányíthatatlanná válik, és egyenesen egy fának rohan. A kisfiú ott a helyszínen meghal, Stella pedig olyan súlyosan megsérül, hogy soha nem épül fel, végül pár hónap múlva ő is követi a fiukat.

Szerintem ennél hatásosabb befejezést keresve se találhattak volna a filmhez se...