Fog

Akik nem szeretik Angliát, azok sokszor az időjárásra panaszkodnak. Pedig nem rossz ám. Még awesome horrorfilmes köd is szokott lenni reggelente...

Ealing White

Havazik...

Tegnap reggel még épp csak valami szöszök estek, és a járdák is csak porcukrosnak néztek ki, de a Tesco előtt már kilószámra szórták a sót. Egy másik üzlet előtt valami pirosas színű darabkák borították az utat, úgy nézett ki, mint a fajita fűszerkeverék. Ezektől egyébként az is simán kitelik.

A titkos átjáró a házunk mögött

Mire eljött az ebédidő, már elég nagy pelyhek hullottak, elég sok vonatot is töröltek, és Melindáékat például haza is zavarták. Minket bezzeg nem.

Kilátás az irodából

Mivel hideg van, kedvet kaptam a leves evéshez is, pedig nem vagyok nagy rajongó. Persze többen is megjegyzést tettek a special soup-om láttán, hogy biztos ló van benne, ha-ha-ha, közöltem velük, hogy igen, smoky bacon and sweethorse. Mióta a hét elején megjelent a cikk a burgerben talált lóhúsról, mindenki erről beszél. Tegnap még egy ügyfél is felbukkant, hogy neki azonnal kell 50 angol meg ír, mert szombaton interjúzni akarják őket a nagy botrányról.

Sweethorse, my ass...

Este aztán date night volt, John a szokásos pubunkban várt rám, mialatt én pingvinként csúsztam South Ealing felé. A táj egyébként meglehetősen romantikusan nézett ki, bár jobban értékeltem volna, ha mondjuk egy kandalló mellől nézhettem volna.

Ealing Green... ez esetben Ealing White

Ma reggel aztán reménykedve néztem ki az ablakon, de sajnos a hó nem múlt el...

A kertünk a fagyott rózsákkal

Ealing... morning

Behind the veil

Nem túl megnyugtató, amikor azt látom, hogy arab nők burkában, tetőtől talpig lefátyolozva vezetnek.

Kilátnak azok egyáltalán azon a kis résen?

The Rainbow Yeti sometimes can be seen on buses

A szivárványos jeti néha elhagyja rejtekhelyét, és az emberek közé vegyülve tömegközlekedik...

Diamond Jubilee

Nem csak Anglia, de az egész Királyság Diamond Jubilee lázban ég már egy ideje. A királynő uralkodásának 60. évfordulóját ünnepeljük ezen a hétvégén. Ennek örömére egyébként hosszú hétvégénk lesz, ahogy tavaly William és Kate esküvőjére is beiktattak egy ünnepnapot.
Az egyetlen másik uralkodó, aki szintén megünnepelhette ezt a napot, Victoria királynő volt 1897-ben.

Kép: Telegraph
Holnaptól egyébként sok helyen lezárják az utakat, különböző utcabálakat, piknikeket rendeznek, szombaton a királynő kilátogat az Epsom derbire, vasárnap a Temzén fog hajókázni egy egész flottával, hétfőn koncert lesz a Buckingham Palace előtti téren, valamint szintén ezen a napon fogják meggyújtani a jubileumi fáklyákat nem csak Angliában, hanem Kanadában, az Egyesült Államok néhány államában, Szenegálban, Trinidadon, és még számos más országban; többségük a Commonwealth of Nations (Nemzetközösség) tagja.

Az üzletekben már jó ideje minden angol vonatkozású dolgot  union jack mintába csomagoltak. A teától kezdve a kekszeken, uborkás szendicsen, és cumberland kolbászon át a Pimmsig mindent az Egyesült Királyság zászlója díszít, ahogy külön erre az alkalomra gyártott union jack szalvéták, tányérok és papírpoharak is kaphatóak a piknikre. Very patriotic picnic stuff.

Ezen kívül felfedeztem még pár very british szendvicset, stílusosan londoni jelképeknek álcázva.
Igaz, attól, hogy a sajtos szendvics telefonfülkének, vagy épp emeletes busznak volt álcázva, még nem nem lett jobb íze, de remekül elszórakoztam a beszerzésükkel az elmúlt három napban.

Egyébkén a red leicester szendvics kimondottan finom, már ha nem papírízű kenyérből készül, és a tojásos szendvics se rossz, ha van a szószban elég mustár, és a töltelék nem két száraz kenyérszelet közé van spórolósan beapplikálva.

A Telegraphban naponta jelentetnek meg újabb cikkeket, képsorozatokat a királynőről. Az egyik kedvencem a "Hatvan év, hatvan kép", de tetszett még a királynő ruháit bemutató sorozat is. Ez utóbbi elég vicces, a képsorozat egész fiatal korától kezdve követi nyomon, hogyan változott az öltözködése az évek során. Mire a sorozat végére értem, le kellett vonjam a következtetést, hogy nem sokban. Még a haját is ugyanúgy hordja, mint a '60-as években, szóval különösebben érdekes divatfogásokra nagyon nem kell számítani tőle.

The Crazy One

Ebédszünetben megint csak a padon ücsörögtem, amikor is megjelent az a kétes kinézetű alak, akit egyszer már láttam pár hete, akkor épp minden arra haladóval közölte, hogy I fuck you... and you too. Aznap aztán még további két őrült keresztezte az utamat, úgyhogy kicsit lesápadtam, amikor az egyikük ma ismét felbukkant. Természetesen hova máshova is ült volna le, mint a velem szemközti padra.

Persze nekem több se kellett, felmarkoltam a szendvicsemet és a park felé vettem az irányt. Úgy döntöttem, ezentúl majd itt fogom eltölteni az időt, olvasgatok a fák alatt és heverészek a fűben. Itt legfeljebb a hangyáktól kell tartani.

Weirdo

Az első egyedül töltött ebédszünetemen ma rögtön meg is környékezett egy weirdo. Egy padon ültem a bevásárlóközpontban és a sushimat ettem, amikor is lehuppant mellém egy 75 év körüli, pilótaszemüveges fazon és arról kezdett magyarázni, hogy a sushi az milyen jó, és jövő héten megy Shanghaiba, és majd ott is biztos lesz. Először csak gyanakodva méregettem, mire gyorsan hozzátette, hogy reméli, nem baj, hogy pont ide ült le, de én vagyok az egyetlen valamirevaló személy közel s távol, meg a legcsinosabb is, ezen aztán el is nevetgélt, és hogy ő csak elücsörögne itt, amíg a feleségét várja.

Én csak lázasan tömtem a falatkákat a számba, addig se kell ugye beszélni, ő meg csak mondta a magáét. Mint megtudtam, a lánya itt dolgozik Londonban, bankoknak tervez biztonsági rendszereket, és őt jöttek meglátogatni. Előtte három hetet Görögországban hajókáztak, aztán a hét végén indulnak Shanghaiba, ami nekem is biztos tetszene, mert késő estig lehet vásárolni, sőt, a boltok csak úgy ki is nyitnak az embernek, ha van elég pénze. Ennél a pontnál aztán megrázogatta az aranyóráját.

Persze arról is kifaggatott, hogy én mit csinálok, és honnan való vagyok. Amikor megemlítettem, hogy Magyarországról, a térdére csapott és felkiáltott, hogy hát ők oda is mennek. Shanghai után. Meg majd mennek a spaba áztatni magukat a medencébe, az milyen jó is lesz. Aztán még hozzátette, hogy utoljára az '50-es években volt, és remekül szórakozott, mert épp lázadás volt. Ő is akart lázadni az oroszok ellen, meg felvenni a harcot, csak nem hagyták neki. Az angol hadseregnek nem voltak ilyen irányú tervei legnagyobb bánatára.

Szerencsére idő közben befejeztem a sushievést, szerintem rekordot döntöttem, olyan gyorsan legyűrtem, jó nyaralást kívántam neki és elillantam.

I'm socially awkward...

Secret World

Az utóbbi időben szinte minden hétvégére jutott egy béta teszt. A Tera és a Guild Wars 2 után most a Secret World-höz kaptam meghívót.

A három választható kaszt közül ez alkalommal a Templarok világába kaptunk egy kis betekintőt. Nekem egyébként az Illuminati tetszik a legjobban az eddig olvasottak alapján, de végülis a fő történetszálat leszámítva szerintem túl nagy különbség nem lesz. Igaz, nem nagyon jártam utána, mert szeretnék majd mindent élő egyenesben felfedezni.

A játék hangulata különös, titokzatos, kicsit nyomasztó. Olyan, mint a Walking Dead és egy régimódi detektívtörténet találkozása.
A Templarok főhadiszállása egyébként London; innen küldte főhősünket Kingsmouthba az a titkos társaság, amelynek sorai közé nemrég felvételt nyertünk.

A Main közelében található kisváros a fehér kerítéses házakkal, kikötővel és magányos világítótoronnyal simán beleillene akármelyik Stephen King történetbe.

Ráadásul még zombik is vannak.

Oh, yeah...

A megszokott online játékokkal ellentétben itt nem fogunk szinteket lépni, csak különböző pontokat gyűjthetünk, és ezeket elkölthetjük a nekünk tetsző képességre, legyen az akár valamilyenfajta mágia, vagy közelharc, esetleg lőfegyver. Később, ha már több pontunk összegyűlt, ezeket fejleszthetjük mesteri szintre, vagy felvehetünk mellé egy újabb küzdőstílust.

Ha épp úgy tartja kedvünk, megtanulhatunk bánni a karddal, de dönthetünk úgy is, hogy a pusztakezes harcot fejlesztjük tökélyre.

Én egyébként általában mágiahasználókat, azon belül is papot, vagy egyéb gyógyítót szoktam játszani, szóval erre a különleges alkalomra úgy döntöttem, szakítok a hagyományokkal, és a gépkarabélyt választottam. Úgy fél óra múlva rájöttem, ez továbbra se nekem való.
Ettől függetlenül örülök, hogy előrendeltem a játékot és kíváncsian várom mi lesz a következő béta hétvége témája.

Hun törzsi találkozó

Tegnap kicsit kétségesség vált a házi pizzasütés végkimenetele, amikor is Robi behajolt a sütőbe, hogy kivegye a pepperónist, belélegezte a csípős jalapeno gőzt, kishíján holtan esett össze a konyha közepén, és igencsak közel került ahhoz, hogy eldobja a szalonnás hagymást, amit a másik kezében egyensúlyozott. De úgy látszik, ő ehhez már azért hozzá van szokva, mert egy fél perces káromkodásokkal tarkított küzdelem után minden ment tovább, mintha mi sem történt volna.

Robi és Melinda egyébként Hamptonban laknak, ami bár nincs messze, mégis beletelt vagy két órába odajutni, közben háromszor cseréltünk buszt, és kishíján megfagytunk a buszmegállóban, amíg a következőre vártunk. Az utolsó megállótól aztán még sétáltunk egy jó darabig, mire végre megtaláltuk a házukat, ami találóan a The World's End Pub mellett állt.

Nem sokkal azután, hogy odaértünk és nekiálltunk a banános sörnek, meg a cidernek, mondtam Johnnak, hogy még várunk valakit, de nem tudom, kit.
"Tudom, Robi barátját, Attilát", válaszolta John. "A neve alapján ő is egy hun."

Heh.

The Wheatsheaf's Famous Chilli con Carne

Tegnap munka  után betértünk Johnnal a Wheatsheaf Pubba, ahol már szinte törzsvendégek vagyunk. Van szokásos asztalunk is, a kandalló mellett. Azt egyébként mindig be is akarják nekünk gyújtani, mondván attól mennyivel romantikusabb lenne.

Az elmúlt hét folyamán megváltoztatták a menüt; eltűnt róla a Wheatsheaf's Famous Chilli con Carne, pedig az volt az egyik kedvencem. Szinte mindig azt ettem, amióta februárban felvették az étlapra. Előtte többnyire beef burgert ettem szinte minden alkalommal, és csak párszor kalandoztam a napi különlegességek között.

Azóta vagyok egyébként óvatos, amióta egyszer január elején pasta carbonarat rendeltem, amit a szakács úgy megszórt korianderrel, hogy a tészta szinte ki se látszott alóla. Eleve ki nem állhatom a friss koriandert, a carbonaran meg aztán tényleg nem tudom, mi keresnivalója lenne. Bár azt elképzelhetőnek tartom, hogy petrezselymet szántak rá, hogy már mégis legyen valami zöld is, aztán simán nem tudták megkülönböztetni a kettőt.

Szóval mondtam is rögtön a főnökfélének kinéző nőnek, aki kihozta, hogy ha lehet, akkor én egy olyat kérnék, amin ilyen zöldek nincsenek. Neki erre egyből villámokat kezdett szórni a szeme, és felhördült, hogy a szakácsuk túlságosan is kreatív az utóbbi időben, de ne aggódjak, bízzak csak mindent rá. Nem sokkal később meg is kaptam a zöldmentes tésztát, azt se bátam volna, ha nem új, hanem valaki egyesével leszedegette a koriandert. Ezt halkan meg is jegyeztem Johnnak, de a kisfőnök valahogy csak meghallotta, és újra forgatni kezdte a szemét, amiből arra következtettem, hogy ez őt nem lepné meg különösebben.

Pár héttel később ismét csak kalandvágyó voltam, és kagylós tésztát rendeltem. Ahogy mindig, akkor is a kisfőnök szolgálta fel, majd amikor végeztünk, ő jött leszedni az asztalt is Szokás szerint megkérdezte, hogy ízlett, szokás szerint mondtam neki, hogy nagyon, de erre ő nem a szokásos mosolyát villantotta, csak gyanakodva felhúzta a szemöldökét és az üres tányérra meredt.
"Szóval jó volt..." mondta eltűnődve, miközben a tekintetét a tányérról lassan rám emelte.
"... igen, jó", feleltem, kicsit elbizonytalanodva.
"Biztos? Nem volt mondjuk a kagyló... hogy is mondjam... rossz?", szegezte nekem a kérdést.
"A kagyló?", néztem rá zavartan. Nem sokkal ezelőtt Johnnal megállapítottuk, hogy a kagylók igencsak csenevészek, de attól még nem rosszak.
"Igen, igen, a kagyló... nem találtad őket furcsának?" hajolt közelebb az asztalon keresztül, szemöldöke a homloka közepére szaladt.
"... most, hogy mondod. Nem is tudom. Talán túl kicsik voltak?" kérdeztem vissza. Fogalmam se volt, mi a jó válasz.
"Kicsik. Értem", a tekintete elkomorult.
"De nem volt azért rossz... mármint ehetetlen... vagy ilyesmi", segélykérően néztem Johnra, aki viszont csak a vállát vonogatta.
"Szóval ehetetlen", bólintott, a szeme ismételten villámokat szórt, "tudtam én... Köszönöm, hogy szóltál. Én most megyek, és megmondom a magamét a szakácsnak. Meg én..."

Ezzel aztán sarkon fordult és elviharzott, apró kis viharfelhő lebegett a feje felett. Johnnal csak néztünk egymásra homlokráncolva. Nem sokkal később aztán a kisfőnök újra megjelent, ezúttal a mellettünk lévő asztalnál ülő kockásingesekhez ment oda elnézést kérni, amiért olyan sokat kellett várniuk a levesre és a burgereikre. A legnagyobb hangú közülük, aki leginkább egy óriásra hasonlított, csak legyintett, ők aztán nem bánják, mert legalább finom volt. Ezzel úgy tűnik, beletenyereltek valamibe, mert a kisfőnök erre csak égnek emelte a tekintetét és vészjósló hangon odasziszegte, "Dehogy volt az jó... megyek is és megmondom a szakácsnak... hihetetlen... ". Az óriás és barátai szintén csak tanácstalanul néztek egymásra, majd vállat vontak és folytatták a sörözést.

A szakáccsal végül nem tudom, mi történt. Talán utolérte a kisfőnök haragja. Az egyik elméletünk szerint belőle készült a híres chilli con carne, aztán mostanra fogyott el, ezért kellett levenni a menüről. Talán ezért derült fel a kisfőnök arca annyira, akárhányszor azt rendeltem, és minden alkalommal cinkosan rámkacsintott, "Ez igazán remek választás..."

You can't see it - You can't get it

Szombaton elmentem szemüveget csináltatni. Már kicsit unalmas volt, hogy soha nem látok semmit. Ebből kifolyólag aztán mindenhol általában ugyanazt rendeltem, amit már egyszer felfedeztem, mert nem volt kedvem hunyorogva meredni a különleges ajánlatokra, vagy épp a napi menüre a táblán, miközben mögöttem egyre csak nő a sor. John is rágta már a fülem úgy másfél éve, amióta feltűnt neki, hogy nem látok. Szerdára lesz kész egyébként, és szerinte egy egészen új világ fog előttem megnyílni.

Utána az egyik kedvenc thai éttermünkbe mentünk ebédelni, ahol szokás szerint pad thait ettem, ahogy mindig. Ezt mondjuk nem azért, mert az étlapot se látom, hanem mert én már csak ilyen unalmas vagyok, híján mindenféle kalandvágynak. Na jó, ez sem igaz így ebben a formában, de az tény, hogy minden étteremben és pubban megvan az, hogy mit választok az esetek túlnyomó részében. Ezek általában olyan ételek, amiket nagyon szeretek, de itthon nem állnék neki csinálni, mert bonyolult, sokáig tart, vagy éppen rengeteg minden kell hozzá.
A szokásos sörünk épp nem volt raktáron, mert előző este kiitta valaki a készletüket, volt helyette Singha, úgyhogy ebben kénytelen voltam felhagyni a hagyományokkal.
Vasárnap elmentünk Uxbridge-be megnézni a The Avengerst. Bár nem vagyok egy képregényszakértő, azért a fő karaktereket ismertem már az előzményfilmekből, csak azt kellett megnéznem előtte, ki az a Maria Hill - ügynök, nem superhero -, és Captain America nagy kedvencem amúgy is, szóval nekem tetszett. Hasonlóképp lehetett ezzel a mellettünk ülő nő is, aki kétpercenként tett valami megjegyzést, meg vihogott és a karfát csapkodta nagy izgalmában. Ilyenkor sajnálom, hogy én nem tudok csak úgy átváltozni, mint a Hulk, mert szívesen orrbavágtam volna úgy a tizedik perc után.

Odafelé menet egyébként még a Metropolitan Line-on is utaztam, ami bár ugyanolyan metróvonal, mint a többi, nincs benne semmi különös, de eddig még soha nem használtam, pedig itt élek már öt éve. Arra azért rácsodálkoztam, hogy a vonat nem volt felosztva a szokásos kocsikra, hanem végig lehetett rajta sétálni az elejétől a végéig - nem sétáltam végig, csak mondom. Ilyet utoljára Barcelonában láttam, meg is jegyeztem Johnnak, hogy "like the train in Spain", amire ő egyből rávágta, hogy "stays mainly in the plain"*. Ezen aztán bárgyún vigyorogtunk, mint egy Star Trek TNG szereplő egy-egy teátrális Picard monológ után.

Season 1. Episode 19.

Hazafelé aztán kishíján lekéstük az utolsó vonatot, már csak alig fél perc volt hátra az indulásig, tisztára olyan volt, mint a filmekben, a kijelzőre szegezett tekintettel siettünk az utolsó kocsi felé, miközben egyre pörögtek a másodpercek, és úgy éreztem, mintha térdig érő lekvárban kéne kapkodnom a lábaimat, és egyre azt képzeltem, hogy majd nem működik a kártyám, és nem tudok bejutni a vonathoz, vagy majd megbotlok és ahogy lassított felvételben zuhanok a peronra, a szerelvény elrobog nélkülem.

Ehh...
_________________________________________________
* The rain in Spain stays mainly in the plain - My Fair Lady