No kids

Azok, akiknek gyereke van, miért háborodnak fel azon, hogy nekem nincs, és nem is akarok. Nekik attól nem lesz kevesebb... Vagy attól félnek, hogy az ő gyerekük majd egyszer csak köddé válik, csak mert nekem nincs?

Én ezt egész egyszerűen képtelen vagyok felfogni.

Black belt in weddings

Elmentünk ma öltönyt bérelni Johnnak, mert a csütörtöki esküvőn ő lesz a best man. Az üzletben egyébként menyasszonyi ruhát is lehetett bérelni. Míg öltönyből elég nagy választék volt, a fehér ruhák valahogy mind egyformának tűntek nekem. Mígnem aztán felfedeztem egy igen érdekes darabot. Úgy tűnik manapság már nem csak harcművészetből lehet fekete övet szerezni, hanem férjhez menésből is.

Hardcore...

Don't mess with me, I have black belt in getting married...

Frozen Airlines

Olyan még nem volt, hogy az Air France-nál minden simán ment volna. Tavaly egy nappal halasztották el a járatunkat, idén csak pár órával, de cserébe olyan hideg volt a gépen, hogy tíz órán keresztül vacogtunk a szánalmas kis rongy alatt, ami takaróként szolgált. Aludni persze megint nem tudtam, úgyhogy mire Johannesburgba értünk már alig álltam a lábamon.

Itt egyébként most kezdődött a tavasz, úgyhogy a következő két hétben elvileg végig sütni fog a nap. Igaz két hete még épp esett a hó, és olyan se volt itt legalább 50 éve, szóval még bármi megeshet.

Think outside the box

Sikerült egyébként meleg vizet fakasztanom két napja, miután puszta kíváncsiságból felkapcsoltam a central heating feliratú kapcsolót. Hiába mondta az ügynök is meg a landlord is, hogy pedig azt ne piszkáljam; I think outside the box. Ezen kívül volt még egy rejtett kapcsoló a nappaliban is, amit John még korábban felfedezett.

Most már csak az a kérdés, akkor mit kell felkapcsolnom, amikor majd tényleg fűtés is kell...

Ennek örömére Ladies and Gentlemen, Triggerfinger...
I Follow Rivers

Not amused

Vasárnap repülök Peste, hogy aztán a hétfőmet a Központi Okmányirodában tölthessem, mert amúgy nem lenne jobb dolgom. Mivel az útlevelem augusztus elején lejár, még valamikor két hete megpróbáltam időpontot foglalni a londoni nagykövetségre, ahol közölték, hogy szeptember elejére pont van is. WTF? Ráadásul onnantól még vagy 8 hét, mire kész lesz.
Nekem meg ugye ha minden jól megy, akkor augusztus végén kell. Igen, még mindig nem adtam fel a reményt, hogy eljutok Dél-Afrikába. Cape Townba leginkább.
Szóval megvettem a repülőjegyet, bejelentettem az irodában, hogy ez van, és nemsokára már repülök is. Pont jól jött ez, mert már épp nem is tudtam volna mire költsem azt a  £300-t.

I'm not amused...
Kép: Alice Jiang

A hang és annak terjedése

Filomena és a Nagyfőnök bejelentették, hogy az új irodában majd szigorú szabályok lesznek ám bevezetve, például senki nem ehet majd az asztalnál, ki kell vonulni a konyhába. Ezt egyébként támogatom, csak azt nem értem, hogy lesz ettől jobb, amikor az új iroda teljesen open plan. Minden egybe van nyitva, és ebbe beleértendő a konyha is. Szóval úgyis büdös lesz, legfeljebb a büdösnek kicsit tovább fog tartani, hogy mindenhova elérjen.
A következő új, nagyon fontos szabály, hogy mindenkinek ügyelnie kell a személyes higiéniájára. Úgy látszik, eddig nem kellett. Amúgy meg nevetséges, hogy felnőtt embereknek a szájába kell rágni, hogy fürödjenek, mielőtt dolgozni jönnek, de a tömény hónaljszag, ami rendszerint belengi az irodánkat azt mutatja, hogy az egyenes megmondás se változtat semmin.

Aztán a következő pont a fülhallgatók betiltása volt, elvégre ne érezzük már magunkat túl jól munka közben, hova vezetne az. Feltettem ezután a kérdést Suzynak, aki a kisfőnök, hogy bár ez mind szép és jó, de nem hallottam, hogy bárki felsorolta volt azt a szabályt, hogy ezentúl civilizáltan is kellene majd viselkedni, ugyanis többségünk azért hallgat zenét, hogy az állatias hangokat valahogy kiszűrje.
Suzy erre csak hümmögött egy sort, hogy hát az új iroda nagyobb, és majd ott kevésbé fog terjedni a hang. Persze, mert a hang az már csak olyan, meglátja a nagy teret és elmegy a kedve a terjedéstől. A Baboon Troop most is 7 méterre ül tőlem, az új irodában is 7 méterre fog, úgyhogy különösebben nem érdekel, mekkora a fennmaradó tér.
Ehh...

Irodai egypercesek

... azt már tényleg nem akarom tudni, hogy került fanszőrzet az asztalomra az irodában.
Ewww...

Dragon

A főnökömnek néha azért jó ötletei is vannak. Ma például a Starbucksban tartottuk a team meetinget. Még óriási cookiet is hozott, amire aztán Mario az első adandó alkalommal lecsapott, alig tudtuk visszaszerezni tőle.

A mai egyébként csak különleges alkalom volt, a következő meeting majd biztos megint a halszagú tárgyalóban lesz. Szóval a főnök egy hónapig távol lesz, és arra az időre most ünnepélyesen kinevezte Frenchiet helyettesnek aztán ezért kellett itt villogni a kávézóval. A hosszas távollét oka egykébnt az, hogy elveszi (vagy csak eljegyzi, same thing...) a barátnőjét, aki egy igazi rettentő sárkány.
Azért amikor már az ilyeneket is elveszi valaki, nekem mindig megfordul a fejemben, hogy talán én csinálok valamit rosszul...

About a rather peculiar day...

Lehet, hogy a Hanger Hill Elmegyógyintézet nem csak az én elmém szüleménye, hanem létező hely, ahol ma lázadás tört ki, és néhány bentlakó megszökött. Ez legalábbis megmagyarázná a különös eseményeket, amelynek a mai nap folyamán szemtanúja voltam.

Ebédszünetben békésen eszegettem a sajtos-szőlős szendvicsemet egy padon, amikor is arra lettem figyelmes, hogy mintha valaki prédikálna. Először nem értettem egy szót se, de a hanghordozás az önjelölt hittérítőket juttatta eszembe, akik tüzes tekintettel szónokolnak egy gyümölcsösládán állva. Nemsokára aztán megláttam a hang forrását. Egy szakadt ruhás kínai ült az egyik padon, és megállás nélkül mondta a magáét. Főként a tér közepén álló szoborcsoporttal vitatkozott, de néha azért oda-oda szólt az elhaladóknak, korra és nemre való tekintet nélkül, hogy "I will fuck you... and you too...". Különösebben senki nem foglalkozott vele.

Nem sokkal később, már ismét bent az irodában, furcsa hangokra lettünk figyelmesek és ez alkalommal nem valamelyik kollegánk énekelt bollywood slágereket. Eleinte azt hittük, valami kutya, netán majom, ami annyira nem lenne meglepő, tekintettel arra, hogy egy filmstúdió mellett van az irodánk és nem egyszer forgattak már furcsa dolgokat ott. Végül aztán valaki kiszúrta, hogy ez viszont most nem majom, hanem ember, és biztonságiőrök próbálják legyűrni. Egy nem is volt elég hozzá, ketten fogták közre, a lába pedig kalimpált a levegőben, miközben megpróbált kicsavarodni a szorításukból.

Amikor már harapni is próbált, egy harmadik őr is csatlakozott a küzdelemhez, Luis meg rákezdett, hogy ő mennyire sajnálja szegény embert, meg mi szükség az erőszakra. Könnyed hangnemben megkérdeztem tőle, hogy talán azt szeretné-e, hogy szabadoneresszék, felszaladjon hozzánk és esetleg az ő torkát harapja át, mire elsápadt, és azt hebegte, hogy ilyeneket ne is mondjak, mert ezek után nem fog merni bejönni dolgozni.

Végül megérkeztek a rendőrök, rögtön hatan, mert ezek biztos ennyire ráérnek, a furcsa őrült őket is megpróbálta megharapni, majd cikázva kitört kettőjük közt, de hamarosan levadászták és behajtogatták a furgonba, ahonnan aztán csak az ordítást hallottuk, amíg végül odébb nem álltak.
Ezek után én már nem lepődtem meg, hogy a buszon egy holdkóros ült mellettem, aki eleinte csak az orra alatt dörmögve énekelt, aztán nekiállt hangosan forgalomirányítani, és az elhaladó autóknak magyarázott, hogy ki merre kanyarodjon, amikor egy szirénázó rendőrautó próbálta a forgalommal szembe megelőzni a buszunkat. Amikor leszálltam, csak nemes egyszerűséggel utánamböfögött, olyan bugyborékolósan.

The Wheatsheaf's Famous Chilli con Carne

Tegnap munka  után betértünk Johnnal a Wheatsheaf Pubba, ahol már szinte törzsvendégek vagyunk. Van szokásos asztalunk is, a kandalló mellett. Azt egyébként mindig be is akarják nekünk gyújtani, mondván attól mennyivel romantikusabb lenne.

Az elmúlt hét folyamán megváltoztatták a menüt; eltűnt róla a Wheatsheaf's Famous Chilli con Carne, pedig az volt az egyik kedvencem. Szinte mindig azt ettem, amióta februárban felvették az étlapra. Előtte többnyire beef burgert ettem szinte minden alkalommal, és csak párszor kalandoztam a napi különlegességek között.

Azóta vagyok egyébként óvatos, amióta egyszer január elején pasta carbonarat rendeltem, amit a szakács úgy megszórt korianderrel, hogy a tészta szinte ki se látszott alóla. Eleve ki nem állhatom a friss koriandert, a carbonaran meg aztán tényleg nem tudom, mi keresnivalója lenne. Bár azt elképzelhetőnek tartom, hogy petrezselymet szántak rá, hogy már mégis legyen valami zöld is, aztán simán nem tudták megkülönböztetni a kettőt.

Szóval mondtam is rögtön a főnökfélének kinéző nőnek, aki kihozta, hogy ha lehet, akkor én egy olyat kérnék, amin ilyen zöldek nincsenek. Neki erre egyből villámokat kezdett szórni a szeme, és felhördült, hogy a szakácsuk túlságosan is kreatív az utóbbi időben, de ne aggódjak, bízzak csak mindent rá. Nem sokkal később meg is kaptam a zöldmentes tésztát, azt se bátam volna, ha nem új, hanem valaki egyesével leszedegette a koriandert. Ezt halkan meg is jegyeztem Johnnak, de a kisfőnök valahogy csak meghallotta, és újra forgatni kezdte a szemét, amiből arra következtettem, hogy ez őt nem lepné meg különösebben.

Pár héttel később ismét csak kalandvágyó voltam, és kagylós tésztát rendeltem. Ahogy mindig, akkor is a kisfőnök szolgálta fel, majd amikor végeztünk, ő jött leszedni az asztalt is Szokás szerint megkérdezte, hogy ízlett, szokás szerint mondtam neki, hogy nagyon, de erre ő nem a szokásos mosolyát villantotta, csak gyanakodva felhúzta a szemöldökét és az üres tányérra meredt.
"Szóval jó volt..." mondta eltűnődve, miközben a tekintetét a tányérról lassan rám emelte.
"... igen, jó", feleltem, kicsit elbizonytalanodva.
"Biztos? Nem volt mondjuk a kagyló... hogy is mondjam... rossz?", szegezte nekem a kérdést.
"A kagyló?", néztem rá zavartan. Nem sokkal ezelőtt Johnnal megállapítottuk, hogy a kagylók igencsak csenevészek, de attól még nem rosszak.
"Igen, igen, a kagyló... nem találtad őket furcsának?" hajolt közelebb az asztalon keresztül, szemöldöke a homloka közepére szaladt.
"... most, hogy mondod. Nem is tudom. Talán túl kicsik voltak?" kérdeztem vissza. Fogalmam se volt, mi a jó válasz.
"Kicsik. Értem", a tekintete elkomorult.
"De nem volt azért rossz... mármint ehetetlen... vagy ilyesmi", segélykérően néztem Johnra, aki viszont csak a vállát vonogatta.
"Szóval ehetetlen", bólintott, a szeme ismételten villámokat szórt, "tudtam én... Köszönöm, hogy szóltál. Én most megyek, és megmondom a magamét a szakácsnak. Meg én..."

Ezzel aztán sarkon fordult és elviharzott, apró kis viharfelhő lebegett a feje felett. Johnnal csak néztünk egymásra homlokráncolva. Nem sokkal később aztán a kisfőnök újra megjelent, ezúttal a mellettünk lévő asztalnál ülő kockásingesekhez ment oda elnézést kérni, amiért olyan sokat kellett várniuk a levesre és a burgereikre. A legnagyobb hangú közülük, aki leginkább egy óriásra hasonlított, csak legyintett, ők aztán nem bánják, mert legalább finom volt. Ezzel úgy tűnik, beletenyereltek valamibe, mert a kisfőnök erre csak égnek emelte a tekintetét és vészjósló hangon odasziszegte, "Dehogy volt az jó... megyek is és megmondom a szakácsnak... hihetetlen... ". Az óriás és barátai szintén csak tanácstalanul néztek egymásra, majd vállat vontak és folytatták a sörözést.

A szakáccsal végül nem tudom, mi történt. Talán utolérte a kisfőnök haragja. Az egyik elméletünk szerint belőle készült a híres chilli con carne, aztán mostanra fogyott el, ezért kellett levenni a menüről. Talán ezért derült fel a kisfőnök arca annyira, akárhányszor azt rendeltem, és minden alkalommal cinkosan rámkacsintott, "Ez igazán remek választás..."