Small talk alert

Nem vagyok valami nagy csevegő. Nem vagyok híve annak, hogy csak azért beszéljek jelentéktelen hülyeségekről, hogy ne legyen csend, ez meg aztán oda vezet, hogy az irodában rengeteg kínos helyzetbe kerültem már akaratomon kívül, mert mondjuk nem vettem észre, hogy valaki pont akkor ment ki a konyhába kávét csinálni, amikor én is. Szóval itt szinte folyamatos a small talk alert.

Azért persze fejlődök én is, és szerintem nem is vagyok reménytelen. Általában úgy szoktam elejét venni a dolognak, hogy amikor meglátok valakit, egyből odavetem, hogy "Hey, how are you?", aztán meg csak hümmögök egy sort jelentőségteljesen.

Persze ez nem mindig működik, és olyankor visszazuhanok arra a társadalomba be nem integrált óvodás szintre, amit annyira utálok.

Simone: Is that your breakfast?
Nory: Why, yes...
Simone: Two sausage rolls?
Nory: ... ehhmmm... yes...
Simone: Did you smoke weed last night?
Nory: No. Did you?

Awkward...

... and the award goes to...

Tegnap megtörtént a nagy bejelentés az irodában. Először egy emailt küldtek a verseny nyerteseiről, hogy ne érjen senkit meglepetésként, ha esetleg vesztett és azt hitte, nyerésre áll. Az én nevemet persze elírták. Azt már megszoktam, hogy kiejteni senki nem képes, de hogy már az is túl bonyolult, hogy valahonnan kimásolják, az új.

A mi irodánkban két team van, így aztán mindkettőben választottak egy első és egy második helyezettet. A mi teamünkben a Polski Tiger nyert, aki erre visítozott egy sort, meg puszikat dobált mindenkinek, majd emailben közölte mindenkivel, hogy "I'm so exited, love you guys". Biztos vagyok benne, hogy úgy értette, "excited", mert akkora szerencsém nem lesz, hogy ez valaha is az exit felé vegye az irányt.

Szóval én második helyezett lettem, de miután megláttam, hogy az elsők egy Kindle Fire-t kaptak, még örültem is, mert azt kipróbáltam a Waterstonesban, és egyáltalán nem tetszett. Egyrészt nem vagyok nagy rajongója a tapogatós-simogatós képernyőnek, másrészt meg közvetlen fényforrás mellett tükörnek is elmenne, az meg nem túl praktikus olvasáshoz. Azt nem tudom, természetes fényben milyen lehet, de szerintem napsütésben se látszik olyan jól a szöveg.

Én egy £40 Amazon vouchert kaptam, amin majd gaming mouset fogok venni. Nem Razer Naga-t, az amúgy is túl drága, és kommentben meg is erősített róla Don, hogy szétesős fajta.


G-Dog még egy kis beszédet is mondott, amiben kihangsúlyozta, hogy én mennyire awesome vagyok, meg mindig pontos, rendezett, és hogy valamit nagyon tudhatok, mert mindig képes vagyok időben végezni, még amikor rengeteg dolgom is van. Ezen a rendezetten amúgy jót röhögtünk Kyrivel, aki ilyen asszisztens féle az egész teamnek, de szerda óta megkaptam teljesen, hogy segítsen az új projektemen. Mindig odajön az asztalomhoz megkérdezni valamit, én meg sokszor csak nézek rá üres tekintettel, mert épp valami mással foglalkoztam, és fogalmam sincs miről beszél, vagy csak simán elfelejtek valamit, aztán mehetek utána. Ráadásul tegnap egész délután azon merengtünk vajon a portugál kérdőív miért angolul jelenik meg, ha a platformunkon keresztül nézegetjük a teszt verziót, pedig a programozói felületen portugál. Végül a programozó vette észre, hogy rossz linket használtunk.

Bár az is igaz, hogy én főleg egyedül szoktam dolgozni, úgyhogy mindig tudom, mit csináltam már meg eddig, mit kell majd még megcsinálnom, szépen összerendezem egy fájlba az összes linket, aztán nincs keveredés. De így, hogy Kyri intézi a linkeket, meg tulajdonképpen mindent, kivével az emailezést a programozóval meg az ügyféllel, én meg csak néha-néha ránézek, mit művel, nem vettem észre, hogy nem a jót használta. Szóval tényleg rendezett vagyok, de nem tudok helyette is az lenni, meg nem emlékezhetek helyette is mindenre. Szerencsétlen amúgy már fél lábbal az ajtón kívül volt tegnap, amikor rákérdeztem, hogy elmentette-e azt, amit itt szerkesztgetett az elmúlt egy órában. Nem mentette, úgyhogy jöhetett szépen vissza. Ehh.

Xmas Party

A Christmas party végül egész elviselhető volt. Az este nagy részét a Social Comittee tagjaival töltöttem, akik a nevükkel ellentétben nem csak, hogy nem túl szociálisak, de némelyikükkel még soha az életben nem váltottam egy szót se, még köszönni se szokott, pedig már vagy két éve együtt dolgozunk. Egyébként ők szokták rendezni a Quiz Nightot, amire aztán rajtuk kívül senki nem megy el, és nemrég mozizós estét is tartottak, amire megint csak nem ment senki, aki nem tag. Úgy tűnik, remekül beillettem a soraikba. Persze egyből meg is próbáltak meggyőzni, hogy legközelebb majd menjek velük pubozni is, mire csak visszakérdeztem, hogy ez megint egy Antisocial Comittee Night lesz-e, amire ők csak halál komolyan bólogatni kezdtek és megjegyezték, hogy tetszik neki az új név.

A Grace Barban voltunk egyébként, ami különösebben senkinek se tetszett, főleg, hogy a nekünk lefoglalt sarok közvetlenül a mosdók mellett volt, továbbá minden negyed órában utat tört közöttünk egy pultos, két hatalmas szemetest húzva maga után. Remek. Amikor például Leanna megkérdezte, mi a véleményem az estéről, csak annyit mondtam, hogy ebben a pillanatban épp teljesen hülyének érzem magam, hogy itt állok és ordítok a fülébe, mert azt se hallom, amit én mondok. De legalább nem kellett fizetnünk az italokért. Legalábbis az első öt ingyen volt. Én kaptam még egy hatodikat is, mert amikor a Főnök a német irodából megkérdezte, mit kérek, rávágtam, hogy fehér bort. Meg is jegyezte, hogy "I like your style", mert állítása szerint eddig bárkit kérdezett, azok csak zavartan vigyorogtak, hogy nekik nem kell semmi. Mondtam neki, hogy az az ő bajuk, és velem rossz lóra tett, ha ezt várta.

Enni egyébként tényleg csak ilyen vackokat kaptunk, mint rántott csirkeszárny, sültkrumpli, tavaszi tekercs, meg mozzarellagolyó. Volt egy tálca baguett karikákkal, és azon meg csirke volt, én meg pont mellette álltam, úgyhogy engem faggatott mindenki, hogy mi az. Fogalmam se volt, de végül már annyira elegem lett belőlük, hogy megkóstoltam, majd amikor Bruce elmésen megjegyezte, hogy szerinte valami hús, rávágtam, hogy coronation chicken, neki meg felcsillant a szeme, hogy én mindent tudok, aztán képes lett volna még a receptet is elmeséltetni velem. Ő egyébként dél-afrikai és miután Topper közölte vele, hogy az én pasim is az, Bruce vagy tíz percig követett és lelkendezett, hogy ez mekkora királyság.

Ehh...

Xmas lunch

Tegnap volt egyébként a karácsonyi ebédünk, mert ezeknek persze az is kell, a buli meg a koktélvirsli nem elég. Szokás szerint ez se volt jó senkinek, pedig még fizetniük se kellett érte. A Polski Tiger egész délelőtt vinnyogós hangon szidta az éttermet, hogy az mekkora szar, meg gusztustalan, és kinek az ötlete volt, azonnal mondják meg. Nem mondták amúgy, de ő csak azért se hagyta abba, végül már Mario és Frenchie is csatlakozott, és követelték, hogy a francia étterembe menjünk, mert csak a prolik esznek olasz étteremben karácsonyi ebédet. Felhívtam rá a figyelmüket, hogy egyrészt nincs még karácsony, másrészt meg az olaszok Olaszországban nyilván olaszt esznek ilyenkor is, erre öt percig csönd is volt, de aztán ismét rákezdtek, úgyhogy feltettem a fülhallgatót és a továbbiakban fogalmam sincs ki mit mondott, de nyilván semmi érdemlegesről nem maradtam le.

G-Dog egyébként felírta mindenki rendelését már jó előre, és megrendelte, mielőtt indultunk, szóval még csak várni se kellett. Jellemző egyébként, hogy a csapat fele addigra el is felejtette, mit kértek, és én már csak azon kaptam magam, hogy a pincér lerakta az én pizzámat Aparajit elé, aki erre húzni kezdte a száját, hogy ez nem pont úgy néz ki, ahogy elképzelte. Persze, mert ő bolonyais pizzát rendelt, én meg padlizsános kecskesajtost, de még szóra se bírtam nyitni a számat, amikor a Polski Tiger már le is csapott rá, hogy akkor ő azt megeszi. Erre eldurrant az agyam és odarikkantottam az asztal másik végéből, hogy talán jó lenne, ha nem az én pizzámmal üzletelnének, aztán jelentőségteljesen a pincérre meredtem, aki csak zavartan vigyorgott, de azért kimenekítette az ebédemet a Tiger karmai közül.

Nekem tényleg nem az ügyfélköröm meg a hülye projektjeik a fő stresszfaktor a munkahelyemen...

About being outgoing...

Tegnap ismét elhatároztam, hogy megerőltetem magam egy kicsit, és elmegyek pubozni munka után a kollegákkal, ne mondhassák már, hogy én sose megyek velük sehova. Ez az elhatározás tartott is olyan öt percig. A munkaidő 5.30-ig tart, de akik jöttek volna, különösebben nem zavartatták magukat, ugyanúgy dolgoztak tovább, mintha mi sem történt volna, úgyhogy megint csak hazajöttem.

Ma délelőtt aztán elvittem Tobyt az állatorvoshoz. Úgy látszik, a környékünkön a fekete-fehér macska a divat, mert csak ilyet láttunk ma a váróban. Egész pontosan ötöt. A szomszéd cica is amúgy ilyen, meg van egy sima fekete is. Toby meglepően jól bírta a kiképzést, csak nézett nagy szemekkel a többi macskára, akik ott nyávogtak kétségbeesetten. Persze az már más kérdés, hogy itthon továbbra se áll be a szája.

A doki egyébként jófélének tűnt, a cica se volt elborzadva tőle, még akkor se, amikor elkapta a nyakánál fogva, és egy Toby, my mate felkiáltással felemelte a levegőbe, hogy megnézze a fenekét. Megkapta amúgy az első oltását is, de szerintem nagyon észre se vette.

Amikor hazaértünk még dolgozni is megpróbáltam egy kicsit, de Tobynak más tervei voltak. Egy jólirányzott ugrással a laptopomon termett, majd lazán végighevert rajta, törölve ezzel az inboxom felét a fenekével.

The Weirdo

A csütörtöki meeting végül nem volt olyan rettenetes, mint amilyenre számítottam. Persze, ahogy azt előre megmondtam, mindenki főként a focival volt elfoglalva, de legalább ez elvonta a figyelmüket az asztalra felhalmozott nassokról pont eléggé ahhoz, hogy ne kelljen tömegverekedésbe bocsátkozni a falatokért. Csirkeszárnyból így is csak egyet ettem, mert a többit fél pillanat alatt elkapkodták, úgyhogy főként sültkrumplit és scampit pakoltam a szalvétámra, mert az nagyon senkinek se kellett.

 Aztán amikor épp amikor Rebeccával és Carával megállapítottuk, hogy ez így elég kínos, hogy mindenki a meccset nézi, odalépett hozzánk az egyik ügyfél, Mr. Giggles, végignézett rajtunk, és megállapította, "You have very small teams in your office". Mi csak néztünk egymásra, hogy ez meg miről beszél, amikor vigyorogva hozzátette, "Well, you are not very tall, are you?". Erre persze már mi is vigyorogni kezdtünk, mert tény, hogy csak épp nem vagyunk hobbitok, Mr. Giggles meg igencsak fölénk tornyosult. Mielőtt visszatért volna a focimeccshez, még hozzátette, "I don't mean to be rude... but you are small..."
Ehh.

Az este végére azért eléggé elfáradtam, hosszú nap volt, meg a söröskorsóm is igencsak nehéz volt. Mario el se akarta hinni, úgyhogy azzal a lendülettel amivel kikapta a kezemből majdnem el is dobta. Aztán még páran odajöttek és a csodájára jártak. A sör egyébként ritka jó volt, ráadásul az első újzélandi sör, amit valaha láttam, úgyhogy persze muszáj volt egyből ki is próbálni. Nice Kiwi beer, freakin' heavy beer stein...

Ott volt egyébként Colin, the weirdo, aki a legutóbbi alkalommal csak meredt a kinyújtott kezemre, amikor bemutatkoztunk, aztán inkább megrázta a mellettem álló Rashidét, az este további részét meg egy homályos sarokban állva töltötte, ahonnan aztán gyanakvó pillantásokat lövellt felénk. Már előre fel voltam készülve, hogy majd megint valami hasonlóval rukkol elő, de aztán legnagyobb meglepetésemre elkapta a kezem, és hosszasan rázogatta. Bár az is lehet, hogy azóta valaki felvilágosította, hogy kinyújtott kézre meredni, majd a személyt ignorálni nem illik.

Ettől függetlenül megint csak furcsa volt. Amikor kiderült, hogy Rebecca Golders Greenben lakik, egyből megjegyezte, hogy biztos azért, mert zsidó. Rebecca hiába mondta, hogy csak mert itt főként azok laknak, ő nem az, a Weirdo csak legyintett, hogy nem kell azt szégyellni, és láthatóan remekül szórakozott saját szellemességén. Amikor aztán Rebecca harmadszorra mondta, hogy ő nem az, a Weirdo rávágta, hogy akkor talán át kellene térnie, majd huncutul megrázogatta Rebecca orra előtt a rákot, amit előtte kapott fel a tányérról, és még rajta volt a feje meg a lábai.

Aztán persze engem is kivallatott, hogy én miféle vagyok. Amikor mondtam, hogy hun, csak hümmögni kezdett, pedig már fel voltam készülve a lovas utalásokra, de végül csendben maradt... Mr. Giggles is elhallgatott, aztán csak nézett, nézett, még egy kicsit derékból előre is hajolt. Végül bevallotta, hogy én vagyok az első magyar, akivel valaha találkozott. Azt meg gondolom jól meg kell nézni, mint teszem azt az első sarkvidéki ember múmiáját a múzeumban...

Amikor végül elindultunk hazafelé, Michael Awesome, aki az estét szervezte, és egyébként kollegám, megragadta a kezem, és közölte, hogy mennyire örül, hogy látott. Nem tudom, minek örült annyira, az irodában minden nap lát, de arra nem képes, hogy köszönjön. Bezzeg, ha izmos rögbis fiú lennék...

Irodai egypercesek

Nem sok kedvem ma délután az ügyfelekkel szervezett ivászattal egybekötött meetinghez, de így legalább előbb végezhetek, meg majd biztos megint lesz csípős csirkeszárny, sonkába tekert mozzarellagolyó, meg sör is, mint a múltkor, úgyhogy majd azzal vígasztalódok, ha túlságosan unalmas lesz.

A pubban, ahol találkozunk velük, mindig mutatják az aktuális focimeccset, szóval szerintem úgyis azzal lesz mindenki elfoglalva. Az egyikük a múltkori találkozóra amúgy focimezben jött.

Ehh...

Frenchie

Frenchie a minap kávézás közben hirtelen elhallgatott, majd a bögréjébe suttogta, hogy azt álmodta az éjjel, hogy meghalt. Hirtelen azt se tudtam, mit mondjak, még a kávémat is kishíján félrenyeltem, aztán csak együttérzően hümmögtem. Azzal nagyon nem lehet melléfogni.
"Megint halállal álmodtam", jelentette be Frenchie a mai kávészünetben, a suttogásnál szintén nem sokkal hangosabban. Tekintete a semmibe meredt.
"... megint meghaltál?", kérdeztem vissza szintén suttogva, amikor már egy ideje csak ült ott csendben. Idegesen körbepillantottam, de nem volt a konyhában rajtunk kívül senki.
"Nem", felelte Frenchie, szinte ábrándosan, szemei a mennyezetet pásztázták. "De megöltem az egyik barátom nővérét". Egy furcsa kis félmosoly jelent meg az ajkain, a szeme huncutul csillogott.
"... ehm... hát ez igazán... ehm, érdekes" mondtam kínomban.
"De tudod, mi az igazán vicces?", ekkor már nyíltan mosolygott.
"Mi?", kérdeztem elhaló hangon.
"Ennek a barátomnak nincs is nővére", válaszolt Frenchie és elégedetten belekortyolt a kávéjába.

Persze, hogy nincs, miután eltette láb alól...

Irodai egypercesek

A Baboon Troop és néhány követőjük az irodában nézi az angol-francia focimeccset. Természetesen azt ugye csöndben nem lehet, úgyhogy ötpercenként állatias üvöltés töri meg az amúgy is ritka csendet.

Megjegyzem egyikük se angol, se nem francia (azok tapintatosan elhúztak a pubba meccset nézni), szóval elmehet az összes a fenébe, de most komolyan.
Annak is letörném a kezét, aki a körmével kopog az asztalon már vagy tíz perce, csak találjam ki, melyik az.

Flipper Dipper

Tegnap délután az irodában egy kérdőívet kellett tesztelnem, ami tele volt halrudacskákat, lazacos tésztát és peri peri csirkét ábrázoló képekkel. Úgy húsz perc után már majd' megvesztem, olyan éhes voltam, és hiába ettem meg a későbbre szánt szőlőmet némi sajttal meg oatcake-kel, egyre csak a fish flipper dipperre tudtam gondolni.

Végül aztán megtörtem és elkezdtem fosztogatni a mögöttem lévő asztalra kipakolt dobozokat tele fánkkal, csokival, cookieval és hasonlókkal, amit az egyik kollega volt szíves odahordani nekünk a jó ég tudja milyen okból. Szóval elkezdtem rájárni a fánkokra. A harmadiknál Dory, aki a piknikasztal mellett ült, jelentőségteljesen rám meresztette a szemeit, mire én csak odavetettem, "Do you want one?". Úgy látszik nem kért, vagy csak elég fenyegető hangsúllyal kérdeztem, mert nyelt egy nagyot és sietősen beletemetkezett valami papírokba.

A fánk egyébként szar volt, és minden egyes harapásnál gejzírként tört fel belőle valami ragacsos piros trutymó, ami elvileg málnalekvár volt, de szerintem málnát még az nem látott.

Irodai egypercesek

Smelly Troll ma mögémsettenkedett az irodában, és bár hallottam, hogy mondja a magáét, azt hittem, a mellettem ülő Frenchiehez beszél. Frenchie meg azt hitte, nekem magyaráz, úgyhogy szerencsétlen hiába adta elő a háromperces monológot, mi csak meredtünk a monitorunkra rezzenéstelen tekintettel.

Ehh

Life is a bitch. Oh no, wait. That's you

Filoména, akit John egyébként halálos ellenségének kiáltott ki, amikor még itt dolgozott, ma rákérdezett, hogy mi a helyzet Johnnal, hogy tetszik neki a szabadság.
"Hát, gondolom el tudod képzelni", mondtam nagy sejtelmesen, de úgy tűnt, Filoména képzelete úgy szárnyal, mint a döglött veréb, mert csak visszakérdezett, hogy ezt meg ugyan hogy értem.
"Ki ne élvezné, hogy egy hétig csak a lábát lógathatja, nem?", sugalltam, ezúttal már kicsit lényegretörőbben.
"... ah, értem. Akkor jó neki", vonta le a következtetést, amihez aztán én nem is fűztem hozzá semmit. No shit, Sherlock.
"De hogy eltűnt az utolsó napján", folytatta Filoména. "Azért az milyen volt már... Nem?"
"Én megértem, ha már a háta közepére se kívánta az egészet", mondtam neki, miközben újra felidéztem a beszélgetésemet Johnnal az utolsó napján, amikor a kávészünetben elmesélte, hogy Filoména a szokásos faragatlan stílusában el akarta küldeni a belvárosi irodánkba, ő meg közölte vele, hogy ne röhögtesse már, az utolsó délutánját nem ott fogja eltölteni.
"Ezt hogy érted?", csúszott fel Filoména szemöldöke a homloka közepére.
"Hát, gondolom el tudod képzelni", feleltem, meg kicsit még a szemeimet is forgattam, majd sejtelmesen nevetgélve kivonultam.

Irodai egypercesek

Mindig remekül szórakozok az olyan emaileken, amikben az ügyfeleim különböző hülyeségeket követelnek, de azonnal ám, közben pedig én tudom, hogy leghamarabb másnap délutánra lehet csak megcsinálni, de ők azért csak erőlködnek még párat, meg olyan szófordulatokat használnak, hogy "nagyra értékelném", meg hogy "igazán hálás lennék".

Kétlem egyébként, hogy tudnának tényleg annyira hálásak lenni, még ha valamilyen csoda folytán a kérésük azonnal is teljesülne, úgyhogy az ilyeneket mindig csak rezzenéstelen tekintettel továbbítom az illetékeseknek, aztán ugyanazzal a rezzenéstelen tekintettel közlöm az ügyféllel, hogy az általa apró változtatásnak nevezett dolog valójában azt jelenti, hogy amin már dolgoztunk vagy tizenöt órát, szintén az ő utasításait követve, azt most majdnem teljesen újra kell kezdenünk, úgyhogy aznap már ne számítson semmire. Erre aztán jön a tagadás, és nem akarják elhinni, hogy én "mindent elkövetek" az ügyük érdekében.

Iyenkor azért szívesen rákérdeznék, szerintük mégis mi az a minden, amit nekem el kellene követnem így hirtelen. Remélem nem arról fantáziálnak, hogy én majd ostort fogok pattogtatni a kollegáim hátán, hogy sebesebb munkavégzésre sarkalljam őket.

Ehh...

The Eagle has flown

Péntek reggel. John és én utoljára mentünk együtt az irodába, kéz a kézben, ahogy előtte minden nap. A szokásos reggeli levertségnek nyoma se volt, elvégre eljött az utolsó nap. Életbe lépett A Terv. The Plan.

Már hetek óta mondogatta, hogy nem akar nagy felhajtást, de kizárt, hogy ez bárkit is érdekelne, azon keveseken kívül persze, akikkel tényleg kölcsönösen kedvelik egymást. Igen, ezek közé tartozok én is. A többiek szinte megszállottként írkálják alá a körbeküldött képeslapokat boldog boldogtalannak. Legutóbb Botsáska távozásakor voltam tanúja, ahogy néhány kollegáim birkaként véste rá a nevét és a szokásos jókívánságokat a kártyára, és úgy adták tovább, hogy "Fogalmam sincs ki ez amúgy." Botsáska meg nyilván nézegette otthon a lapot, hogy "Jaj, hát ezt se tudom, ki ez."

Szóval már jóelőre elhatározta, hogy ő erre nem kíváncsi, ahogy beszédet se akar mondani az egybegyűlt tömeg előtt, főleg, hogy a banda egyik felével különösebben nem is kedvelik egymást, a másik fele meg csak azért megy, mert általában van torta, meg lehet képmutatóskodni, hogy mennyire odavannak, hogy valaki már megint elmegy.

A délelőtt a megszokott eseménytlenségben telt el, délben pedig elmentünk ebédelni, ahogy máskor is. Körbesétáltunk a parkban, ahogy eddig szinte minden alkalommal. Egy óra múlva visszamentünk, én folytattam a munkámat, mintha mi sem történt volna, John pedig készült az utolsó meetingjére.
Még valamikor a hét közepén elkezdték körbeadni a képeslapot, amit aztán Sue az utolsó napon egy ügyes csellel megszerzett és észrevétlenül odacsúsztatta Johnnak, amikor a meeting véget ért. Ő csak lazán a hóna alá csapta, és lehívta az utódját, Big Friendly Giantot (továbbiakban BFG, köszönet érte Roald Dahlnak) egy kávéra. Előtte még küldött nekem egy üzenetet, "The eagle has flown".

Miközben az utolsó kávéját itta, még elátta BFGt néhány jótanáccsal, a papírpoharat egy laza mozdulattal a szemetesbe hajította, kezet rázott vele, elköszönt, és elsétált.

A következő egy órában nem is tűnt fel senkinek, hogy már nincs ott. Később, amikor a hír terjedni kezdett, legtöbben azt hitték, ez csak vicc. Waffles, Topper és Vanguard teljesen magukon kívül voltak, ami egyébként röhejes, mert John ki nem állhatja Wafflest, Toppertől idegbajt kap, Vanguarddal pedig talán ha két szót beszélt életében. Rajtuk kívül még aztán Rebecca is enyhén hisztérikus állapotba került a hír hallatán, de csak azért, mert ez volt az ő utolsó napja is, és mint mondta, ez teljesen elrontotta az ő nagy pillanatát. Ezt mondjuk nem értettem igazán. Azok, akik valóban kedvelték, nem szóltak egy szót se, csak sejtelmesen mosolyogtak.

John mindeközben a Rose and Crown Pubban várt rám, ahogy annak idején, amikor találkozgatni kezdtünk.

Némi izgalom is vegyült azért a dologba, mert miután köddé vált, felhívott, hogy bár az akció sikeres volt, a napszemüvegét valahol az asztalán felejtette. Én meg erre, kihasználva a Rebecca körüli felhajtást szépen odaoldalaztam a jobbára elhagyatott sarokba, ahol BFG azóta elfoglalta John asztalát, és csak ő meg Sue ültek ott nagy csendben, és így együtt megkerestük a napszemüveget. BFG még valami bort is rám akart tukmálni, hogy azt is vigyem el, de mondtam neki, hogy azt meg direkt hagyta itt. Sue szeme erre egyből felcsillant, hogy ugyan John mondta, hogy neki nem kell, de hogy ha ez tényleg így van, akkor ugye megtarthatja.

A bort egyébként a Polski Tiger csempészte az asztalára egy érzelmileg túlfűtött üzenet társaságában, és vélhetően eredeteleg ő kapta előző nap a születésnapjára, aminek örömére még munkaidő alatt leitta magát a Baboon Trooppal együtt. Ez egyébként megmagyarázná az üzenetet is, mert józanul folyton csak panaszkodott, amiért John nem lesi minden kívánságát, bármennyire is hisztizik. Ezt az elméletet erősíti meg az is, hogy miután nyilvánvalóvá vált, hogy John idő előtt a távozás mezejére lépett, visítva szaladt fel az emeletre, a lent maradt Troop pedig már azt tervezgette, hol fogják meginni a szóban forgó üveg bort. Nem sokkal később csalódottan tért azonban vissza, és nyávogós hangon megjegyezte, hogy az üvegnek nyoma veszett. Én persze pókerarccal dolgoztam tovább.
Munka után aztán csatlakoztam Johnhoz. A régi idők randevúinak emlékére mézes sört ittunk a kertben...

Van egyébként valami furcsa ebben a pubban. Akárhányszor itt jártunk, valahogy mindig a leendő gyerekeinkre terelődött a szó. Leginkább arra, hogy mennyire nem akarunk gyerekeket, de attól még a nevük már megvan, és ez alkalommal a leendő James és Alistair mellé John még javasolt egy harmadikat is, csak hogy aztán elnevezhessük Bruce Wayne-nek...

Ehh...

An offer he can't refuse

John ma délután állásinterjúra ment. Pár órával később felhívták, hogy mit szólna, ha tennének neki egy ajánlatot.

I'm going to make him an offer he can't refuse.

 Az állást elfogadta, itt, ahol együtt dolgozunk, még márciusban felmondott, úgyhogy két hét múlva már kezd is az új helyen.

Ennek örömére ünnepeltünk tegnap este, rendeltünk pad thait, szokás szerint ugye, mert én általában mindig azt kérek, meg valami thai édességet is, ami úgy nézett ki, mint egy tál meleg takonyban úszó színes golyó. Az íze alapján nem nagyon tudtam eldönteni, mi az érdekes a különböző színekben, mert csak a szósznak volt némi halvány kókusz íze.

De legalább koriader nem volt benne... Ezeknél ez már nagy szó.

This is not Wonderland

Reggel elmagyaráztam az ügyfelemnek, hogy a projektünk első fázisa véget ért, és a második fázis előkészületei nyolc órát fognak igénybevenni, szóval úgy készüljön, hogy az majd holnap kezdődik.

Két órával később azért csak rákérdezet, hogy szóval akkor most ugye kezdhetjük a második fázist, és őszintén meglepődött, amikor azt mondtam, hogy nem.

Cannot be unseen...

Pár napja ebédszünetben az iroda mögötti parkban sétáltunk Johnnal, amikor az egyik padon ismerős alakot véltem felfedezni. Mióta újra látok, ez már csak így megy. John persze szokás szerint nem vett észre semmit, pedig ő lát. Szóval oldalbaböktem, és a pad felé biccentve már épp megjegyeztem, hogy az egymásra tekeredő pár egyik tagja pont úgy néz ki, mint a kollegánk, Mario, amikor is rájöttem, hogy nem csak úgy néz ki, hanem...

Továbbhaladva aztán halkan megjegyeztem, hogy a legutolsó dolog, amire számítottam volna az Mario és Olga egymásba fonódva. Erre már John is felkapta a fejét, de be kellett valljam, hogy igazából csak a lány cipőjét láttam és azt, hogy valami szőke, meg különösebben nem is csigáz fel a dolog.

Később aztán, amikor ez a kettő együtt érkezett vissza a szünetről és Olga többször is hátrafordult, hogy rámmeredjen, már tudtam. Arra gondoltam, hogy most biztos azt nézi, kinek mondtam már el és próbálja leolvasni az arcokról, hogy ki mit tud.

Persze nem ismer ő még engem, én van, hogy álló nap két szót nem szólok senkihez, az ő románcuk meg aztán nem olyasmi, ami miatt szakítanék a jól bevált szokásaimmal.
"Szóval Olga és Mario", mondtam hazaérve Johnnak.
"Ez biztos?", kérdezett vissza.
"... együtt jöttek vissza... és ugye mondtam ott a parkban, hogy a lánynak csak a cipőjét láttam. Mekkora az esélye, hogy Olga ma pont ugyanolyat vett fel?"
A következő nap egyébként Olga ismét többször is hátralesett. Ha arra számított, hogy én addigra már elmeséltem mindenkinek, akkor csalódnia kellett. Van, hogy egész álló nap két szót nem szólok senkihez, az ő románcuk meg aztán még csak hírértékkel se bír, úgyhogy tényleg kár is lenne miatta ezen a jó szokásomon változtatni.

Mára aztán úgy tűnik, teljesen összeroppantak, és most már nyíltan, fényképes bizonyítékokkal ellátva közzé is tették a hírt. Nyilván a könyörtelen pszichológiai hadviselés törte meg őket, amit az elmúlt napokban ellenük folytattam.

Ehh...

See you on Tatooine

Júniusban új helyre költözik az irodánk. Nem lesz messze a mostanitól, de nagyobb helyünk lesz, és lesz három tárgyalóterem is. Tegnap a nagyfőnök körbeküldött egy kérdőívet, amin ezeknek lehetett neveket adni.

Én Star Wars vonalon indultam el, és azt javasoltam, legyen Tatooine, Nar Shaddaa és Alderaan. Aztán mondhatnám az ügyfeleknek, hogy "See you on Tatooine".

 Kép: Celebs-icanhascheeseburger