Stephen King - The Dark Tower

Tegnap este befejeztem a Dark Tower 7. részét, és ezzel együtt a sorozatot. 16 voltam, amikor az első könyv a kezembe került, úgyhogy elmondhatom, ez az eposz egy elég meghatározó élmény volt nekem az elmúlt egy évtizedben. Igaz, az utolsó rész évekkel ezelőtt megjelent, én mindig csak halogattam és halogattam, nem akartam igazán tudni, mi a vége. Főleg azok után, hogy a Mass Effect 3 befejezésében akkorát csalódtam. Én még csak nem is játszottam vele éveken át, mint John, ő meg aztán teljesen maga alatt volt egy hétig, hogy ez így nem érhet véget, ekkora űrt hagyva maga után, felzaklatva ezzel a rajongók többségét. Szóval én már láttam magam előtt, hogy majd ez fog történni velem és ezzel a könyvvel is...

Azt kell mondjam, a történet nem azzal zárult, amire számítottam. Attól sokkal jobb volt. King nem csak egyszerűen befejete a könyvet, hogy akkor tessék, itt van, The End. A befejezés ehelyett inkább csak egy elköszönés, hogy akkor innen mi most már elkanyarodunk, vissza a saját valóságunkba, de a történet még megy a maga útján, és sejtjük, hogy mi fog történni, még akkor is, ha King nem áldoz több időt arra, hogy ezt a szánkba rágja.

A túl sok véletlen és a deus ex machina egyébként annyira nekem nem tetszett (az mondjuk igen, hogy King nem próbálta ezt valami másnak álcázni, hanem pimaszul odaírta, hogy ez itt most pontosan az, aminek látszik), de John szavaival élve, ha az nem zavar, hogy Rolandék a párhuzamos világok között utazgatnak mágikus ajtók segítségével, miközben alakváltókkal és vámpírokkal találkoznak, akkor ezekre már igazán ne szóljak semmit.

Ahogy letettem a könyvet, rögtön el is aludtam amúgy. John csak később mászott be mellém az ágyba, de állítólag felébredtem, és félálomban közöltem vele, hogy kivégeztem a könyvet, és nem olyan volt a befejezés, mint a ME3. It didn't suck...

Read, read, read

Az elmúlt két hétben elég sokat olvastam, mivel az esküvő előtt időnk nem volt menni sehova, utána meg hirtelen olyan hideg lett, hogy kedvünk nem volt kimozdulni.

Wilbur Smith könyve, a The Sound of Thunder igazán témába vágó olvasmány volt, elvégre azon a környéken játszódott, ahol épp mi is voltunk, csak épp egy pár századdal korábban. A történet egyébként a búr háború idején játszódik, és bár tipikus kalandregény az íróra annyira jellemző szerelmi szálakkal és naturalisztikus leírásokkal, a történelmi háttér, mint mindig, most is részletes, de mégis olyan érdekesen van megírva, hogy a csatajeleneteket nem kevésbé élveztem, mint Sean Courtney személyes történetét.

Az egyik kedvenc részem egyébként az volt, amikor Sean egy Rolls Royce-t kapott ajándékba 1904 karácsonyán. Mivel Ladyburgban (ez a kisváros egyébként csak az író fantáziájának szüleménye) ő az egyetlen autótulajdonos, és még soha életében nem vezetett, az első pár nap szinte retteg, akárhányszor vezetnie kell. Mbejane, Sean zulu barátja meg egyenesen kijelenti, hogy ebbe ő bele nem ül, mert szerinte ez valami démoni masina, és inkább fut a Rolls mellett. Amikor aztán végre kifogy a benzin, Sean igencsak megkönnyebül, mert csak Cape Townból lehet hozatni, az meg beletelik legalább két hétbe.

Rod Hoisingtontól a One deadly sistert azért kezdtem el olvasni, mert ingyen volt. Persze ez még így önmagában nem lett volna elég, de elég jó kritikákat kapott az Amazonon, szóval úgy döntöttem, talán megéri időt áldozni rá, ha már pénzt nem is kell.

Az elején furcsa volt nekem ez a könyv, nem is igazán a története miatt, hanem mert olyan sok párbeszéd volt benne, hogy egy idő után már el is vesztettem a fonalat, hogy épp ki mond és mit mond. Hamarosan aztán ehhez hozzászoktam, és onnantól kezdve szinte alig tudtam letenni. Semmi különös nincs egyébként a könyvben, egy könnyed kis detektívtörténet, még a helyszín is a kicsit sablonos Florida. Itt kezd új életet Ray, aki hamarosan egy koktélpartin találja magát, csupa gazdag, képmutató társaságban, ahol aztán ő lepődik meg legjobban, amikor egy dögös vörössel a karján távozik. Hamarosan aztán egy bűnügyi nyomozás kellős közepén találja magát. Ő a gyanúsított.

A könyv másik főszereplője Ray húga, Sandy, aki aztán segít az ügy felgöngyölítésében. Joghallgatóként egy neves cég gyakornoka, és mivel hivatalosan még nem ügyvéd, ezért főleg információszerzésben és felderítésben van tapasztalata, ami pont jól is jön ebben az ügyben, mert a több szálon futó nyomozás lépten nyomon zsákutcába fut, mert az érintettek nem hajlandóak a rendőrséggel szóbaállni.

Egyáltalán nem bántam meg, hogy időt szántam erre a könyvre, és miután túljutottam a kezdeti nehézségeken, igazán élveztem a fordulatokat, különösen a Sandy szemszögéből megírt fejezeteket. Igazán sokat egyébként egyik karakterről se tudtam meg, de ez talán egy szándékos utalás arra, hogy essek neki a következő résznek.

Ezután a Dark Tower sorozat hetedik, befejező részének álltam neki. Továbbra is a kedvenc könyveim közé tartozik, és lenyűgöző, ahogy King összefűzi ezeket a történeteket más, látszólag teljesen független történetekkel, egy régi könyv szereplője hirtelen ismét felbukkan, és Stephen King még saját magát is beleírja az általa teremtett világba. Ebben a könyvben egyébként van egy tudóscsoport, aki kizárólag író könyveinek olvasásával tölti az idejét, és utalásokra vadásznak a történetek között. Nem rossz munka, szívesen csinálnám én is, piackutatás helyett.

A következő könyv a listámon egyébként a Spud harmadik része, de még nem döntöttem el, milyen formátumban fogom megvenni. Az első két rész papírkiadásban van meg, szóval jól mutatna mellettük a polcon, de már annyira megszoktam, hogy minden Kindle. Gyorsabban is olvasok azóta. Bár lehet, hogy csak bebeszélem magamnak, de John szerint is így van.