Sneak in

Állítólag abban az esetben, amiben a pasink - aki azzal volt megbízva, hogy minket a lakásba beengedjen futás után -, azzal fogad bennünket a lépcsőház előtt, hogy "Honey, I think I locked us out...", a helyes válasz nem a "But why did you do that?". Minden nap tanulok valami újat.

Miután vagy tíz percig bámultunk a bezárt ajtóra, John felment Philhez, hogy kérjen tőle egy csavarhúzót. Vagy igazából bármit, mert tulajdonképpen egy csavarhúzó se segített volna sokat. Phil persze pont ilyenkor nem volt otthon. Érkezett viszont a szembe szomszéd old lady, Joan, akitől sűrű szempillarezegtetések közepette meg is kérdeztem, hogy ismer-e valami lakatost a környéken, aki esetleg vállaná így hirtelen, hogy beenged minket. Joan persze pont nem ismert ilyet, de azt mondta a telefonját nyugodtan használhatjuk, bár így, hogy nem tudjuk kit kell hívni, kicsit nehezebb az ügy. Vele volt amúgy  a lovagja, aki erre csak dörmögött valamit az orra alá, mire Joannak felcsillant a szeme, hogy bár betörőket se ismer, de létrája az van, és ha nyitva a fürdő ablaka, akkor meg vagyunk mentve.

Persze nem volt nyitva, de Joan lovagja megint dörmögött valamit, mire az old lady rákérdezett, hogy a többi ablakkal mi a helyzet. Csak vállat vontam, hogy azok ugyan nyitva vannak, de a tíz centis résen csak a macska fér be, az meg nem hajlandó kihozni a kulcsot, és ugye az ablakot meg csak ennyire lehet kitárni. A lovag megint csak dörmögött valamit, amiből mi ismét egy kukkot se értettünk, majd intett, hogy kövessük. Lazán a konyhaablakhoz sétált, bedugta a karját, a másik kezével megmozgatta az ablakot, közben valami kattanást hallottunk, és az ablak már tárva nyitva állt, még a terhes nő is simán befért volna, aki az udvar másik végéből követte az eseményeket. Azért amikor John elkezdett engem betuszkolni, megkérdezte, hozzon-e nekünk széket, majd amikor nem kellett, vihogva közölte, hogy örül, hogy most már nem ő az egyetlen, aki rendeszeresen az ablakon át jut be a lakásába.

Szóval jó, hogy így egy év után megtudtuk, az ablakokat tulajdonképpen ki lehet nyitni normálisan is... John meg is jegyezte, hogy most már akkor tudjuk, hogy szokott Phil bejutni, amíg mi nem vagyunk itt. Szerintem amúgy nem szokott, de mint tudjuk eléggé weirdo, meg miután egyszer megköszöntem Johnnak, hogy kivitte a szemetet, ő meg bevallotta, hogy ő ugyan nem, azóta ha valami eltűnik, vagy máshol találjuk meg, mint ahol szerintem hagytuk, akkor John megjegyzi, hogy biztos Phil volt. Szerinte amúgy a karácsonykor nálunk hagyott fenyőfán is webcam volt... és akkor még én vagyok a paranoid. Mondjuk tényleg én... Ehh...

Bond

Velem nem lehet Bond filmet nézni. Eddig még egyiket se láttam teljes egészében, mert mindig csináltam valamit közben. Kihagyni nem akartam őket, de azért annyira nem tetszett egyik se, hogy az időmet vesztegessem rájuk.

Tegnap John a Skyfallt nézte, én meg fel-fel pillantottam a The Secret Worldből, meg a bevásárlólistából, de igazából nem ragadott magával a történet. A végén John megjegyezte, hogy ez volt az első, és egyben utolsó alkalom, hogy engem ilyesmibe próbált bevonni. Én csak ártatlanul néztem, hogy pedig én csöndben voltam, és nem csináltam semmit, mire emlékeztetett, hogy a film vége felé székestől arrébb kellett gurítania, mert a szeme sarkából folyton azt látta, hogy megállás nélkül simogatom a macskát, like a Bond villain...

Last week

Az elmúlt héten elég kevés szabadidőm volt. Volt, hogy hazajöttem, aztán folytattam a munkát, amit az irodában félbehagytam. Új ügyfelem is van egyébként, akinek az a neve, hogy M. Honey. A sales meg J. Pickles volt, úgyhogy akárhányszor dolgoznom ezen a projecten, folyton röhögcsélek az orrom alatt, hogy honey&pickles.

Toby, aki már nem ragad fenn a fán, kivéve sötétben, újabb területeket hódított meg. Szombat délelőtt, amikor kimentem megnézni, merre jár, ott kiabált a sufni tetején, meg futkosott össze-vissza. Még az új cimbije, a hitlerbajszos cica is próbálta neki megmagyarázni, hogy menjen vissza a fához, amin felmászott, aztán jöjjön le ott, de annyira pánikolt, hogy nem értette.

Hétvégén aztán ismét elmerültem a The Secret World világában. A cabal cimbik még live stream eventet is szerveztek, amiben én ugyan nem vettem részt, de kiposztoltam a linket a játékban pár helyen, toborzási célzattal, és sikerült is találnunk pár új tagot, velük játszottam vasárnap. Amerikaiak amúgy, és igen vicces volt, amikor megpróbálták kitalálni, ki honnan való. A francia srácra, aki egyáltalán nem hangzik franciának, azt hitték, holland, de az mondta, hogy nem, csak ott lakik, mire rávágták, hogy hát akkor magyar. De legalább tudják, mi fán teremnek a magyarok, mert sokan például nem szokták.

Nemsokára pedig viszem Tobyt az állatorvoshoz. John, aki meg az elmúlt napot fél lábbal a sírban töltötte, vélhetőleg az általam készített chinese prawn noodlesnek köszönhetően, csak annyit jegyzett meg kárörvendve: "His days of being a dude are over." Persze én azóta se hiszem, hogy az én főztöm volt a bűnös, elvégre nekem semmi bajom, igaz John szerint ez csak része az ördögi tervemnek.

Valentin

Bár mi nem tartunk Valentin napot, mert ugye minden Valentin nap, awww, azért John vett egy üveg bort, amit megittunk a pizza mellé. Ezzel csak az volt a baj, hogy én a bortól igen csak el szoktam álmosodni, szóval nem sokkal később már majd' leragadtak a szemeim, nagyon romantikus, tényleg. Aztán persze valahogy sikerült ébren maradnom, és még emlékszem is arra, hogy jó volt, de abban már nem vagyok biztos, hogy került megint rám a pizsama, de amikor reggel felébredtem, már nem voltam meztelen.

Score.

Sick girl

Hétfőn és kedden nem éreztem túl jól magam, kapart a torkom, nem kaptam levegőt és fájt mindenem, szóval úgy döntöttem, mivel belém a többi irodakukaccal ellentétben szorult némi jó érzés, én nem megyek be az irodába. Viszont internet meg laptop itt is van, úgyhogy dolgozni is tudtam azért. Meg Secret World-özni két project között, ugye.

Érdekes egyébként, hogy míg másoknál a betegség étvágytalansággal is társul, én folyamatosan éhes voltam. John meg hozta nekem a peanutbutter bagelt az ágyba reggel 5.30-kor. Lemsipet is hozott amúgy, de azt ki nem állhatom, úgyhogy annak annyira nem örültem. Bár tény, hogy valószínűleg használt, mert szerdán már jobban éreztem magam, be is mentem dolgozni.

Persze az irodakukacok egyből kérdezgettek is, hogy "How are you?", én meg olyan vagyok, hogy erre meg is mondom, nem csak udvariaskodva elhümmögöm, hogy jól, ahogy az angol szokás tartja, szóval közöltem velük, hogy pont úgy érzem magam, ahogy kinézek. Ez egyébként sápadt arcot és beesett szemeket jelentett, úgyhogy mindenki be is fogta rögtön és nem feszegették tovább a témát.

Mára aztán már szinte újra embernek is érzem magam, úgyhogy mondtam Johnnak, valamit nagyon tudhat az immunrendszerem, mert én három nap alatt lezavartam azokat a tüneteket, ami nála három hétig tartott. Mire ő megjegyezte, hogy én biztos nem is azt kaptam el, hanem a light verziót. Azért remélem, ez most már tényleg elmúlóban van és nem csak hamis illúziókba ringatom magam, aztán majd hétvégén itt fogok fetrengeni lázasan, a saját izzadságomban fürödve.

A teaivás amúgy kimaradt, pedig elvileg aki beteg, annak azt is kell. De úgy látszik, ez annyira nem releváns, mert ettől függetlenül is a javulás útjára léptem.

We are out of orange juice...

Tegnap este John bekiabált a konyhából, hogy tudassa velem, elfogyott a narancslé. Amikor azt válaszoltam, hogy tudom, csalódottan visszasomfordált a szobába, és szomorú szemekkel megkérdezte, "Akkor én most hogy fogok aludni?".

Amúgy én meg nem is értem az összefüggést, hogy lehet aludni, meg inni egyszerre, pedig ő ezt csinálja folyton. Nekem meg oda kell figyelnem, hogy lefekvés előtt pár órával már ne igyak semmit, mert én viszont  aludni és a fürdőszobába kijárkálni nem tudok egyszerre.

Ehh...

A minap egyébként láttam valami videót, amiben egy félmeztelen izomcsávó arról győzködött mindenkit, hogy a narancslé az mennyire szar, mert egy pohárral meginni belőle az olyan, mint megenni hat narancsot. A hatás kedvéért még rá is kérdezett, "Ugye milyen rémesen hangzik? Te se ennél meg hat narancsot." Pedig én simán azt is... Az izomcsávókra meg már csak azért se szoktam hallgatni, mert azok a versenyek előtt képesek három napig nem inni, csak hogy még szálkásabnak nézzenek ki, a szomjazástól meg már nyilván a narancslét inni is jobb, hiába hangoztatják, hogy az ördög műve.

Scary by default

G-Dog beállított ma az irodába egy zsáknyi halloween álarccal és mindenkinek kiosztott egyet. Amikor felémnyújtott egy Frankenstein szörnyeset, én csak kérdőn felhúztam a szemöldököm. Ő erre vigyorogva megjegyezte, hogy a többiekkel ellentétben én ettől majd kevésbé leszek félelmetes. Amikor erre csak egy sorvasztó pillantással válaszoltam, gyorsan el is sunnyogott, csak még félvállról odavetette, hogy meglehetősen ijesztő vagyok. Scary by default.

Itthon aztán elmeséltem Johnnak, aki csak hümmögött egy sort, majd megindult a konyha felé a vasalódeszkával a vállán. Rákérdeztem, hogy miért nem vasal itt bent, mire csak rábökött a konnektorra meg a hosszabbítóra, ahova a számítógépemet csatlakoztattam, és halkan megjegyezte, hogy amikor legutóbb megpróbálta bedugni a vasalót, megszakadt az érintkezés és  újraindult a gépem, és neki attól kedvesebb az élete, mint hogy ezt még egyszer megkockáztassa. Pedig én aztán egy szót se szóltam.

Állítólag ez a leghátborzongatóbb az egészben.

Ehh...

 Engem senki nem ért meg...

Kép: Terry Fan

Jó reggelt

Hosszú utat tettem meg, de most talán megpihenhetek. Közel egy évnyi eredménytelen kísérletezés után ma végre megalkottam A Milkshaket, amit John nem csak szomorúan félretolt egy lemondó fejrázással. Tekintve, hogy a gyümölcsök többségét nem szereti, a banánt meg, ami szinte mindennek az alapja egyenesen ki nem állhatja, ez nem volt egyszerű feladat.

Ladies and Gentlemen, the winner is...

Eper. Zabtejjel.

Behind my back

Tegnap John meglepetésre készült; össze akarta rakni az új számítógépemet, mire este hazaérek. Én még abban a hitben voltam, hogy az alaplapom hiányzik. Nyaralás alatt rendeltem meg, így aztán John nővére vette át, viszont elhozni azóta se ért rá.

John titokban elintézte, hogy Neill elhozza magával, amikor dolgozni megy, elvégre nem dolgozik olyan messze tőlünk, ő meg onnan begyűjtötte, hazahozta, és nekiállt összeszerelni. Nem sokkal később aztán kiderült, az alaplap nem működik, úgyhogy mégiscsak be kellett vonnia, mert vissza kellett küldenünk az Amazonhoz, azt meg nélkülem nem lehet.

Ehh...

Ma este már pont azt tervezgettem, hogy akkor honnan és milyen alaplapot is kéne szerezni, amikor feltűnt, hogy a laptopom is eltűnt. Aztán láttam, hogy csak el van csomagolva, a kábel szépen feltekerve. Egyből kerekedett is ki a szemem, és kérdeztem Johnt, hogy azt meg ugyan mi lelte, miért van ott, az se működik már biztos, és mi lesz most velem, se laptop, se asztali gép, úristen kőkorszak, John már szinte fetreng a röhögéstől, én meg egyre inkább kétségbe vagyok esve.

Végül nem bírta tovább és odabökött az asztalom mellé, hogy látom-e a szép piros fényeket. Gyanakodva közöltem vele, hogy persze, hát vak nem vagyok, mire odalépett mellém, megmozgatta kicsit az egeret, és az új gépem egyből életre kelt.

Állítólag egész este arra várt, mikor veszem észre, én meg csak ültem itt, és magyaráztam mindenféléről, ez meg egész végig be volt kapcsolva. Mentségemre szóljon olyan halk, hogy nem is lehet hallani. A laptopom úgy zúgott, mint egy Boeing, én ahhoz vagyok szokva. Még tegnap délután titokban megrendelte a pót alaplapot, aztán egész este gondosan elterelte a figyelmem, akárhányszor felvetettem, hogy újat kéne nézni.

Aww... Kishíján elbőgtem magam, ez annyira romantikus...

The Eagle has flown

Péntek reggel. John és én utoljára mentünk együtt az irodába, kéz a kézben, ahogy előtte minden nap. A szokásos reggeli levertségnek nyoma se volt, elvégre eljött az utolsó nap. Életbe lépett A Terv. The Plan.

Már hetek óta mondogatta, hogy nem akar nagy felhajtást, de kizárt, hogy ez bárkit is érdekelne, azon keveseken kívül persze, akikkel tényleg kölcsönösen kedvelik egymást. Igen, ezek közé tartozok én is. A többiek szinte megszállottként írkálják alá a körbeküldött képeslapokat boldog boldogtalannak. Legutóbb Botsáska távozásakor voltam tanúja, ahogy néhány kollegáim birkaként véste rá a nevét és a szokásos jókívánságokat a kártyára, és úgy adták tovább, hogy "Fogalmam sincs ki ez amúgy." Botsáska meg nyilván nézegette otthon a lapot, hogy "Jaj, hát ezt se tudom, ki ez."

Szóval már jóelőre elhatározta, hogy ő erre nem kíváncsi, ahogy beszédet se akar mondani az egybegyűlt tömeg előtt, főleg, hogy a banda egyik felével különösebben nem is kedvelik egymást, a másik fele meg csak azért megy, mert általában van torta, meg lehet képmutatóskodni, hogy mennyire odavannak, hogy valaki már megint elmegy.

A délelőtt a megszokott eseménytlenségben telt el, délben pedig elmentünk ebédelni, ahogy máskor is. Körbesétáltunk a parkban, ahogy eddig szinte minden alkalommal. Egy óra múlva visszamentünk, én folytattam a munkámat, mintha mi sem történt volna, John pedig készült az utolsó meetingjére.
Még valamikor a hét közepén elkezdték körbeadni a képeslapot, amit aztán Sue az utolsó napon egy ügyes csellel megszerzett és észrevétlenül odacsúsztatta Johnnak, amikor a meeting véget ért. Ő csak lazán a hóna alá csapta, és lehívta az utódját, Big Friendly Giantot (továbbiakban BFG, köszönet érte Roald Dahlnak) egy kávéra. Előtte még küldött nekem egy üzenetet, "The eagle has flown".

Miközben az utolsó kávéját itta, még elátta BFGt néhány jótanáccsal, a papírpoharat egy laza mozdulattal a szemetesbe hajította, kezet rázott vele, elköszönt, és elsétált.

A következő egy órában nem is tűnt fel senkinek, hogy már nincs ott. Később, amikor a hír terjedni kezdett, legtöbben azt hitték, ez csak vicc. Waffles, Topper és Vanguard teljesen magukon kívül voltak, ami egyébként röhejes, mert John ki nem állhatja Wafflest, Toppertől idegbajt kap, Vanguarddal pedig talán ha két szót beszélt életében. Rajtuk kívül még aztán Rebecca is enyhén hisztérikus állapotba került a hír hallatán, de csak azért, mert ez volt az ő utolsó napja is, és mint mondta, ez teljesen elrontotta az ő nagy pillanatát. Ezt mondjuk nem értettem igazán. Azok, akik valóban kedvelték, nem szóltak egy szót se, csak sejtelmesen mosolyogtak.

John mindeközben a Rose and Crown Pubban várt rám, ahogy annak idején, amikor találkozgatni kezdtünk.

Némi izgalom is vegyült azért a dologba, mert miután köddé vált, felhívott, hogy bár az akció sikeres volt, a napszemüvegét valahol az asztalán felejtette. Én meg erre, kihasználva a Rebecca körüli felhajtást szépen odaoldalaztam a jobbára elhagyatott sarokba, ahol BFG azóta elfoglalta John asztalát, és csak ő meg Sue ültek ott nagy csendben, és így együtt megkerestük a napszemüveget. BFG még valami bort is rám akart tukmálni, hogy azt is vigyem el, de mondtam neki, hogy azt meg direkt hagyta itt. Sue szeme erre egyből felcsillant, hogy ugyan John mondta, hogy neki nem kell, de hogy ha ez tényleg így van, akkor ugye megtarthatja.

A bort egyébként a Polski Tiger csempészte az asztalára egy érzelmileg túlfűtött üzenet társaságában, és vélhetően eredeteleg ő kapta előző nap a születésnapjára, aminek örömére még munkaidő alatt leitta magát a Baboon Trooppal együtt. Ez egyébként megmagyarázná az üzenetet is, mert józanul folyton csak panaszkodott, amiért John nem lesi minden kívánságát, bármennyire is hisztizik. Ezt az elméletet erősíti meg az is, hogy miután nyilvánvalóvá vált, hogy John idő előtt a távozás mezejére lépett, visítva szaladt fel az emeletre, a lent maradt Troop pedig már azt tervezgette, hol fogják meginni a szóban forgó üveg bort. Nem sokkal később csalódottan tért azonban vissza, és nyávogós hangon megjegyezte, hogy az üvegnek nyoma veszett. Én persze pókerarccal dolgoztam tovább.
Munka után aztán csatlakoztam Johnhoz. A régi idők randevúinak emlékére mézes sört ittunk a kertben...

Van egyébként valami furcsa ebben a pubban. Akárhányszor itt jártunk, valahogy mindig a leendő gyerekeinkre terelődött a szó. Leginkább arra, hogy mennyire nem akarunk gyerekeket, de attól még a nevük már megvan, és ez alkalommal a leendő James és Alistair mellé John még javasolt egy harmadikat is, csak hogy aztán elnevezhessük Bruce Wayne-nek...

Ehh...

An offer he can't refuse

John ma délután állásinterjúra ment. Pár órával később felhívták, hogy mit szólna, ha tennének neki egy ajánlatot.

I'm going to make him an offer he can't refuse.

 Az állást elfogadta, itt, ahol együtt dolgozunk, még márciusban felmondott, úgyhogy két hét múlva már kezd is az új helyen.

Ennek örömére ünnepeltünk tegnap este, rendeltünk pad thait, szokás szerint ugye, mert én általában mindig azt kérek, meg valami thai édességet is, ami úgy nézett ki, mint egy tál meleg takonyban úszó színes golyó. Az íze alapján nem nagyon tudtam eldönteni, mi az érdekes a különböző színekben, mert csak a szósznak volt némi halvány kókusz íze.

De legalább koriader nem volt benne... Ezeknél ez már nagy szó.

Irodai egypercesek

Kimentünk az udvarra kávészünetre, de annyira fáztam és vacogtam, hogy a fele kávémat rövid időn belül szét is locsoltam. Végül Johnnak kellett utánamhozni. Kész szerencse, hogy egy helyen dolgozunk.

The Sneak

Hétvégén volt John szülinapja. Meg kell hagyni, nem egyszerű eset. Egyfolytában a tortáról kérdezgetett, és az irodában még az óriási képkeretet rejtő ajándékosdobozt is kiszúrta, amikor a telefoncsatlakozót jött megnézni, ami persze pont mellettem van. Még rázogatta is.

"Mi van a dobozban?", kérdezte egyből.
"Milyen dobozban?", kérdeztem vissza, de ez ugye különösebben nem segített.

A képkeretet egyébként a Sgt. Pepper óriásposzterhez szereztem, és két hete az összes kollegám fetrengett a röhögéstől, amikor átvettem a recepción, és felküzdöttem az emeletre. Sejtettem, hogy nagy lesz, de azért arra nem számítottam, hogy simán el tudok mögé bújni, mint egy pajzs mögé. Ebből kifolyólag aztán csak szerencsétlenül araszolgattam vele, ki-ki lesve mögüle. Csak néztem napokig, és elképzeltem, ahogy én majd ezzel felszállok a buszra, munka után, amikor amúgy is általában nagy a tömeg, lelki szemeimmel láttam, ahogy egy erősebb fékezésnél majd előrelendülök, aztán hátrazuhanok, a keret meg majd szépen maga alá temet, mert persze ülőhelyem az pont akkor nem lett volna.

A kalandos buszozástól végül Divesh mentett meg, aki felajánlotta, hogy segít hazavinni, úgyis autóval jött, és úgyis arra menne, amerre én. Cserébe ugye csak azt kell elviselnem, hogy egyfolytában be nem áll a szája, de ahhoz az irodában már hozzászoktam, úgyhogy megköszöntem a felajánlást, betuszkoltuk a keretet az autóba, és hazarobogtunk vele.

Persze John már itthon volt, úgyhogy amint beléptem, csak behajítottam a dögöt a fürdőszobába, ami közvetlenül a bejárat mellett található, és mintha mi sem történt volna, besétáltam. Miután megbizonyosodtam róla, hogy van kávéja, és valami roppant érdekes cikket olvas, tehát igen kicsi az esélye, hogy észrevegyen bármit is, ami körülötte zajlik, felkaptam a dobozt, és lábujjhegyen osonva a háta mögött becsempésztem a szobába, ahol aztán heves küzdelem után végül bekínlódtam a ruhásszekrénybe.

Pénteken aztán beszereztem tortát és hazahoztam a maradék ajándékot. A képet, egy pénztárcát és egy könyvet. Már épp biztonságba helyeztem volna a dobozokat a konyhában, amikor is John kikiabált a szobából, hogy van sör, mindjárt bont egyet nekem is. Hiába mondtam, hogy most nem kérek, azért csak kijött, hogy megmutassa, a torta meg persze ott állt az asztal közepén, mellette a hengerbe csavart poszterrel, én meg csak ott ugráltam előtte, attól függően, John épp merre fordult és próbáltam úgy tartani a kabátomat, hogy az is takarja.

"Miért nem teszed teszed azt le? ", kérdezte John. "Bontok neked sört."
"Hogy mit?... Ja, ezt?... Majd inkább később", feleltem, és egy jól irányzott mozdulattal a tortás dobozra hajítottam a kabátot. Amikor aztán hátat fordított, hogy kivegye a sörömet, pánikszerűen megragadtam a képet, és egy jól irányzott ugrással a szemközti hálószobában termettem, majd egy hasonlóan jól irányzott ugrással vissza a konyhába, mintha mi sem történt volna és csak kicsit éreztem úgy magam, mint egy idióta.

Később azért csak befészkelte magát a kétség a gondolataim közé, és már szinte teljesen meg is győztem magam, hogy nyilván látta, ahogy osonok a dobozokkal, meg dobálom a kabátom, kizárt, hogy ezt valaki ne vegye észre. Kizárt. Az nem létezik, és szombaton is csak kicsit lepődött meg, biztos a pénztárcán, mert azt nem látta, és rettenetesen éreztem magam.

"Te ezeket egyébként hogy hoztad haza, hogy én nem láttam?", kérdezte aztán hétfő este.

Hát így.