Poptart shop, Brighton

Vasárnap egyébként nagyon büszke voltam magamra, amikor szinte szemrebbenés nélkül vonultam el a Charlie's Sweet Emporium előtt, és csak kicsit remegett meg a szám széle, amikor megláttam a poptart kínálatot a kirakatban...

IKEA - horseballs and craptarts

A hétvégén elmentünk Melivel az IKEA-ba meatballst enni. Persze pont nem volt, kivonták a forgalomból egy időre, mert ezek itt nem esznek lovat. Mandulás torta (Daim) se volt, mert abban is találtak valami oda nem illőt Kínában; valami baktériumot, aminek a hivatalos fellelhetőségi helye az emberi és/vagy állati szar. A világ ettől még mondjuk  nem áll meg, szóval így is feltankoltunk csokis meg vaníliás kekszből, valami száraz izéből, amit majd lehet kávéba mártogatni, meg szereztünk svéd barnasört, meg valami szárított kolbászkákat, ami elvileg jávorszarvasból van.

Ha már ott voltam, akkor új tányérokat is vettem, mert az itthoni készletnek a felét már eltörtem. A legutóbbi incidens alkalmával például ráejtettem az üveges peanut buttert a pirítósomra, aminek következtében a tényér szépen félbetört alatta. Lehet, hogy nem kellene folyton enni.

Egyébként az is bebizonyosodott, hogy nem vagyok alkalmas a civilizált életre, mert a Meli vagy háromszor hívott, hogy szóljon, itt vár a ház előtt, nekem meg ez nem tűnt fel, békésen ücsörögtem itt és vártam türelmesen. Erre ő meg egy kicsit kétségbeesett, hogy vajon mi lelt engem és miért nem válaszolok már tíz perce, és felhívta Robit, aki először kitalálta, hogy biztos kizártam magam a macskával, menjen a Meli egy kört a ház körül, aztán írt egy üzenetet facebookon, ahol meg nem voltam online, meg felhívott skype-on, amit meg csak az irodában felejtettem bejelentkezve. Végül már csak azért hallottam meg, amikor negyedszer hívtak, mert pont a telefon mellett álltam.

Omnomnomnom

Johnéknál ma van a Christmas party. Már küldött is egyébként egy üzenetet, "Can I come home now?". Nagy élmény lehet az is.

Én meg peanutbutter bagelt ettem vacsorára feketeszeder lekvárral. Még golden syruppal is meglocsoltam.

Szerintem ha nem lenne pasim, akkor folyton ezt enném, meg néha butterscotch jégkrémet, vagy vaníliást. Meg poptartot. Ne feledkezzünk meg a poptartról.

Oat chocolate with marshmallow

A hot chocolatebe szórt random alapanyagok száma úgy növekszik, ahogy a hangulatom egyre mélyebre zuhan. A mai adagban fahéj, csili és marshmallow volt. Sokakban felmerülhet a kérdés, hogy ezt ugyan hova lehetne még fokozni, de ugye van itthon juharszirup, méz és tejszínhab, meg kókusz, úgyhogy hadd ne menjek bele a részletekbe.

Mivel tejnek továbbra se megyek a közelébe ezt zabtejből csináltam, mert jobb, mint a szója. Annak néha romlott tej íze van. Vagy hónaljszaga. Esetleg a kettő együtt.

Jó reggelt

Hosszú utat tettem meg, de most talán megpihenhetek. Közel egy évnyi eredménytelen kísérletezés után ma végre megalkottam A Milkshaket, amit John nem csak szomorúan félretolt egy lemondó fejrázással. Tekintve, hogy a gyümölcsök többségét nem szereti, a banánt meg, ami szinte mindennek az alapja egyenesen ki nem állhatja, ez nem volt egyszerű feladat.

Ladies and Gentlemen, the winner is...

Eper. Zabtejjel.

Irodai egypercesek

Bár hivatalosan nyaral, Frenchie az előbb megjelent az irodában egy nagy zacskó croissant-nal és pan au chocolat-val. A mellettem lévő asztalra pakolta le őket. Finom, édes illat terjeng a levegőben. A teamem valami meetingen van, a többiek meg ki tudja hol, alig páran lézengenek a környéken.

Ez meg ugye mindannyian tudjuk, mit jelent...

Irodai egypercesek

Fun Friday volt ma az irodában. Ez általában nem szokott különösebb fun lenni, sőt, többnyire valami kínos hülyeséget találnak ki, de ma legalább volt reggeli. Frenchie sütött otthon crêpe-et, meg hoztak Nutellát, croissant-t, eperlekvárt, epret, szőlőt és hasonlókat.

Waffles első kérdése persze rögtön az volt, hogy banán mért nincs.

Mario meg azért panaszkodott, mert csak brownie volt és caramel square meg nem, továbbá senki nem hozott normális sajtot. Hogy az eperlekvárt akarta-e rákenni, vagy a mogyoróvajat az még kérdéses, de neki mindig mindennel baja van. Hozni ugyan soha nem szokott semmit. Igaz, én se, de én nem is kritizálom az ingyenreggelit...

Steak and storm

Ma egész nap olyan hideg volt, hogy még a macska is sértődötten szaladt vissza alig egy perces kinttartózkodás után, pedig előtte vagy negyed órán át vernyákolt az ajtó előtt, hogy engedjük ki. Bánatában először a kanárikat terrorizálta, aztán elfoglalta az ágyunkat és ott fetrengett egész reggel. Like he owns the place...

Délben aztán elmentünk egy étterembe valahova Pretoria másik végébe, ami hentesüzlet és múzeum is egyben. Igaz, szinte semmi nem volt felcímkézve vagy rendszerezve; többnyire olyan tárgyakat állítottak itt ki, amit a helyiek ajándékoztak nekik, többek közt John anyuka is, aki egy Singer varrógéppel gyarapította a készletet. Voltak régi bútorok, írógépek, fegyverek, és rengeteg fénykép a búr háború idejéből. Ezek különösen tetszettek, mert múlt héten fejeztem be Wilbur Smithtől a Sound of thundert, ami pont ezt a témát érinti. Annyira tradicionális afrikaans hely egyébként, hogy angolul nagyon nem is volt kiírva semmi, ráadásul egy tábla hirdette, hogy vasárnap Isten nevében zárva vannak, mert egy jó keresztény ilyenkor nem dolgozik.

A pultnál ki lehetett választani, melyik húst szeretném és milyen módon legyen elkészítve. Mivel boereworset már ettem a héten, steaket választottam. Életemben először ettem amúgy rendes steaket, mert bár Angliában szinte mindenhol lehet kapni, eddig az egyetlen amit valaha próbáltam olyan volt, mint egy cipőtalp, úgyhogy jó időre el is ment a kedvem tőle. Kértem még mellé Monkey Gland szószt is, aminek valójában semmi köze a majmokhoz, pedig de jó lett volna. Egy sötétbarna, pikáns szósz, fő összetevője a fokhagyma, a gyömbér és a vegyes gyümölcsös chutney.

Hazafelé aztán kezdett sötétedni, pedig még délután három se volt. Nemsokára be is mondta a rádió, hogy vihar közeleg, még jégesőre is lehet számítani. Mire hazaértünk, már minden különös zöld fényben úszott és a levegő is elég nyomott volt. Pár perc múlva aztán szakadni kezdett az eső és a jég. John megjegyezte, hogy "most már ez is megvolt", láttam vihart és jégesőt is, már megérte augusztusban jönni.

Legközelebb azért majd nem pont így a tél végén jövünk.

The Flash wants Steers too

Angliában nincs Steers. Baconos avokádós burger ettől még mondjuk lehetne, de az sincs. A pincérnő meg nem akarta elhinni, amikor John mondta neki, hogy mifelénk ilyet nem kapni és már ezért is megérte Londonból eljönni idáig.

Ehh...

Things ain't cooking in my kitchen

Tegnap különösen borzasztó vacsorát főztem. Egyébként úgy indult, hogy csirkét csinálok black bean szósszal, úgyhogy mondtam Johnnak, miközben lázasan forgattam körbe a vadul sercegő csirkedarabokat, hogy passzolja a szószt. Ő persze rögtön a kezembe nyomott egy üveget, aminek a tartalmát én azonnal rá is borítottam az addigra már teljesen kezelhetetlenné vált csirkére. Épp megállapítottam volna, hogy máskor ez barnább szokott lenni, meg a szaga is milyen furcsa, amikor a tekintetem az üvegre tévedt, és rögtön rájöttem ennek az okára is. A szósz nem black bean volt, hanem pad thai. Kérdőn néztem Johnra, hogy akkor most mi legyen, de ő csak a vállát vonogatta, hogy hát ezek olyan egyformák. Ráadásul még valami kínai írásjelek is voltak mindkét üvegen... Ehh...
Nem volt mit tenni, befejeztük így, ahogy volt. Az eredmény több, mint lehangoló volt. Szerintem aki a szószt megalkotta, még életében nem evett pad thait, vagy csak kettőt lapozott a szakácskönyvben, nem tudom. Az meg egyébként már szinte teljesen megszokott dolog, hogy akárhányszor valamibe csirkét teszek, azt én a végén nem eszem meg, ami most igen jól jött, tekintve, hogy némelyik csirkedarab meglehetősen ellenállónak bizonyult, és még nyers volt a közepén. *bleeeegh*
Jó tapasztalatszerzés volt mindkettőnk számára, nem minden kínai, ami annak látszik...

Tuk Cho

Elmentünk ma ebédelni a Tuk Cho ázsiai étterembe. Már régóta szerettem volna kipróbálni, de valahogy sose volt rá idő. Persze most, hogy végre eljutott, hirtelen fél Ealing úgy döntött, hogy ideje megismertetni csemetéiket az ázsiai konyhával. Rajtunk kívül csak egy idős pár volt, aki gyerek nélkül érkezett, a többi asztalnál egytől egyig fellhető volt egy babakocsi, és egy ülni, meg egyedül enni képtelen kisgyerek.

A szülők láthatóan remekül szórakoztak. Ugyanezt már nem tudnám elmondani a gyerekekről, mert egy kivételéve az összes kórusban üvöltött egész idő alatt. Nem vagyok egy nagy szakértő, de szerintem ez nem annak a jele, hogy jól érzik magukat. A mellettünk ülő pár meg már biztos hozzá volt ehhez szokva, mert rezzenéstelen arccal tömték a fejüket rizzsel, mialatt a babakocsiban a gyerek cékla árnyalatú arccal dobálta magát, hogy csak úgy rázkódott az egész.

Egyébként az a baj, hogy ez nem csak ebédidőben teljesen megszokott, de még este 8 után is látni éttermekben, vagy pubokban, őrjöngő kétéveseket, akik visítva kergetik egymást, vagy rollereznek a pincérnők között, és a pincérnek kell harapós gyerekeket a fáról lepiszkálni, mert a szüleinek az se tűnt fel, hogy az a szerencsétlen már a szomszédba igyekszik a kerítésen át.

A hihetetlen az egészben amúgy az, hogy szinte egy olyan hely sincs, ahova úgy lehetne elmenni, hogy ilyentől nem kellene tartani. Mármint azt azért gondolom, sztriptízbárba már csak nem viszik a sarjat, de hát oda meg én se megyek.

Ehh...

A Clockwork Orange with Banana Bread

Életemben először történt meg, hogy a banana bread, amit csináltam, nem lett szar... Come mister tally man, tally me banana.*

Ennek örömére ki is mentünk piknikezni a Hanger Hill parkba.

Elkezdtem olvasni egyébként Anthony Burgess, A Clockwork Orange című kisregényét, ami a szerző legnagyobb bánatára mai napig a leghíresebb könyve. Saját bevallása szerint írt ettől jobbakat is, mégis mindenki csak úgy emlegette, mint azt az írót, akinek a regényéből Kubrick egy ünnepelt filmet csinált.
Life is hard...
___________________________________________
*Harry Belafonte - Daylight Come And Me Wanna Go Home

An offer he can't refuse

John ma délután állásinterjúra ment. Pár órával később felhívták, hogy mit szólna, ha tennének neki egy ajánlatot.

I'm going to make him an offer he can't refuse.

 Az állást elfogadta, itt, ahol együtt dolgozunk, még márciusban felmondott, úgyhogy két hét múlva már kezd is az új helyen.

Ennek örömére ünnepeltünk tegnap este, rendeltünk pad thait, szokás szerint ugye, mert én általában mindig azt kérek, meg valami thai édességet is, ami úgy nézett ki, mint egy tál meleg takonyban úszó színes golyó. Az íze alapján nem nagyon tudtam eldönteni, mi az érdekes a különböző színekben, mert csak a szósznak volt némi halvány kókusz íze.

De legalább koriader nem volt benne... Ezeknél ez már nagy szó.

Anchovies are also eaten by humans...

Tegnap munka után ismét elmentünk vacsorázni a Wheatsheaf Pubba. Amióta levették a chillit az étlapról, nem találom a helyem. Szerencsére Blue Moon még mindig van, nem is tudom, mit csinálnék, ha már a kedvenc söröm se lenne.

Kínomban végül caesar salátát rendeltem, és lelki szemeim előtt már lebegtek is a parmezánreszelékek és a ropogós kenyérkockák. Persze a szakács megint csak kreatív volt, és sajt helyett szottyadt haldarabokkal szórta meg a salátát. Az öntetben meg olívaolajtól átázott krutonok úszkáltak szomorúan.

Nem utálom én egyébként a szardíniát, de ha azt akartam volna enni, biztos nem caesart rendeltem volna. Szóval miután szépen körberakosgattam őket a tányér szélén, mint egy sormintát, rá kellett jöjjek, hogy ez rajtam nem fog segíteni, mert még a pirított bacon is halízű volt. Az is mit keres a salátában egyébként?

John is cipőtalpat kapott burger helyett, úgyhogy van egy olyan gyanúm, hogy ez a szakács se lesz hosszúéletű.

Apple crumble and coffee

Csináltam apple crumblet reggelire, aztán alig győztem kivárni, hogy John végre felkeljen. Még kávét is vittem neki az ágybe, hogy attól majd hátha... Annyit azért kimorgott a paplan alól, hogy nyugodtan kezdjem el nélküle. Néha az az érzésem, nem ismert még ez engem...

The Wheatsheaf's Famous Chilli con Carne

Tegnap munka  után betértünk Johnnal a Wheatsheaf Pubba, ahol már szinte törzsvendégek vagyunk. Van szokásos asztalunk is, a kandalló mellett. Azt egyébként mindig be is akarják nekünk gyújtani, mondván attól mennyivel romantikusabb lenne.

Az elmúlt hét folyamán megváltoztatták a menüt; eltűnt róla a Wheatsheaf's Famous Chilli con Carne, pedig az volt az egyik kedvencem. Szinte mindig azt ettem, amióta februárban felvették az étlapra. Előtte többnyire beef burgert ettem szinte minden alkalommal, és csak párszor kalandoztam a napi különlegességek között.

Azóta vagyok egyébként óvatos, amióta egyszer január elején pasta carbonarat rendeltem, amit a szakács úgy megszórt korianderrel, hogy a tészta szinte ki se látszott alóla. Eleve ki nem állhatom a friss koriandert, a carbonaran meg aztán tényleg nem tudom, mi keresnivalója lenne. Bár azt elképzelhetőnek tartom, hogy petrezselymet szántak rá, hogy már mégis legyen valami zöld is, aztán simán nem tudták megkülönböztetni a kettőt.

Szóval mondtam is rögtön a főnökfélének kinéző nőnek, aki kihozta, hogy ha lehet, akkor én egy olyat kérnék, amin ilyen zöldek nincsenek. Neki erre egyből villámokat kezdett szórni a szeme, és felhördült, hogy a szakácsuk túlságosan is kreatív az utóbbi időben, de ne aggódjak, bízzak csak mindent rá. Nem sokkal később meg is kaptam a zöldmentes tésztát, azt se bátam volna, ha nem új, hanem valaki egyesével leszedegette a koriandert. Ezt halkan meg is jegyeztem Johnnak, de a kisfőnök valahogy csak meghallotta, és újra forgatni kezdte a szemét, amiből arra következtettem, hogy ez őt nem lepné meg különösebben.

Pár héttel később ismét csak kalandvágyó voltam, és kagylós tésztát rendeltem. Ahogy mindig, akkor is a kisfőnök szolgálta fel, majd amikor végeztünk, ő jött leszedni az asztalt is Szokás szerint megkérdezte, hogy ízlett, szokás szerint mondtam neki, hogy nagyon, de erre ő nem a szokásos mosolyát villantotta, csak gyanakodva felhúzta a szemöldökét és az üres tányérra meredt.
"Szóval jó volt..." mondta eltűnődve, miközben a tekintetét a tányérról lassan rám emelte.
"... igen, jó", feleltem, kicsit elbizonytalanodva.
"Biztos? Nem volt mondjuk a kagyló... hogy is mondjam... rossz?", szegezte nekem a kérdést.
"A kagyló?", néztem rá zavartan. Nem sokkal ezelőtt Johnnal megállapítottuk, hogy a kagylók igencsak csenevészek, de attól még nem rosszak.
"Igen, igen, a kagyló... nem találtad őket furcsának?" hajolt közelebb az asztalon keresztül, szemöldöke a homloka közepére szaladt.
"... most, hogy mondod. Nem is tudom. Talán túl kicsik voltak?" kérdeztem vissza. Fogalmam se volt, mi a jó válasz.
"Kicsik. Értem", a tekintete elkomorult.
"De nem volt azért rossz... mármint ehetetlen... vagy ilyesmi", segélykérően néztem Johnra, aki viszont csak a vállát vonogatta.
"Szóval ehetetlen", bólintott, a szeme ismételten villámokat szórt, "tudtam én... Köszönöm, hogy szóltál. Én most megyek, és megmondom a magamét a szakácsnak. Meg én..."

Ezzel aztán sarkon fordult és elviharzott, apró kis viharfelhő lebegett a feje felett. Johnnal csak néztünk egymásra homlokráncolva. Nem sokkal később aztán a kisfőnök újra megjelent, ezúttal a mellettünk lévő asztalnál ülő kockásingesekhez ment oda elnézést kérni, amiért olyan sokat kellett várniuk a levesre és a burgereikre. A legnagyobb hangú közülük, aki leginkább egy óriásra hasonlított, csak legyintett, ők aztán nem bánják, mert legalább finom volt. Ezzel úgy tűnik, beletenyereltek valamibe, mert a kisfőnök erre csak égnek emelte a tekintetét és vészjósló hangon odasziszegte, "Dehogy volt az jó... megyek is és megmondom a szakácsnak... hihetetlen... ". Az óriás és barátai szintén csak tanácstalanul néztek egymásra, majd vállat vontak és folytatták a sörözést.

A szakáccsal végül nem tudom, mi történt. Talán utolérte a kisfőnök haragja. Az egyik elméletünk szerint belőle készült a híres chilli con carne, aztán mostanra fogyott el, ezért kellett levenni a menüről. Talán ezért derült fel a kisfőnök arca annyira, akárhányszor azt rendeltem, és minden alkalommal cinkosan rámkacsintott, "Ez igazán remek választás..."