Stephen King - Joyland

Hónapokkal ezelőtt megrendeltem, aztán most kaptam az emailt, hogy elpostázták, és hétfőn érkezik a Joyland.

Addigra be kellene fejeznem valahogy a Stranger in a strange landet, de nem haladok, mert ismét mániákusan játszom a Guild Wars2-t.

Ehh...

Dmitry Glukhovsky - Metro 2033

Valamiért nagyon akartam szeretni Dmitry Glukhovsky első regényét, a Metro 2033-t. Talán ezért is voltam egy kicsit csalódott, amikor már a feléig is eljutottam és még mindig nem tudtam eldönteni, tényleg tetszik-e.

A történet egy atomháború után játszódik, ami kipusztította az ember által lakott területeket. Nem derül ki, pontosan mikor történt ez, de néhány szereplő még emlékszik, milyen volt a felszínen élni, mások már lent születtek a metró alagutakban, ahova a túlélők menekültek. Ettől függetlenül vannak köztük stalkerek, akik rendszeresen feljárnak a felszínre és hoznak vissza mindenféle használati tárgyakat, rukákat, ami egyből fel is vetette bennem a kérdést, hogyha minden annyira radioaktív, hogy ott élni már nem lehet, akkor biztos jó ötlet-e kacatokat lehordani onnan. Meg mi lesz, ha ezek elfogynak? Én mindig ilyeneken aggódok, amikor posztapokaliptikus történeteket olvasok, szerintem ezért is nem tudom őket élvezni igazán.

A könyvben egyébként vannak kommunisták, kannibálok, rejélyes szörnyek, egy város, Polis, ahol a kultúra virágzik, és mindenki művész, meg könyveket olvas. Ide akar egyébként eljutni a főszereplő, Artyom. A felénél abbahagytam az olvasást, úgyhogy egyelőre nem tudom, miért. A titokzatos Hunter bízta meg ezzel a küldetéssel, de valahogy az egész olyan gyenge volt, semmiféle feszültség nem volt bennem, hogy megtudjam miért.

Ahogy azt a Kultnaplón is már megírták előttem, a másik bajom nekem az volt, hogy egyre azon aggódtam, hogy férnek el ezek a metróalagútban. Csak felidéztem magamban azokat az időket, amikor még naponta jártam be London belvárosába dolgozni, és egy sima munkanapon olyan volt a peronon állni, mint beszorulni egy húsdarálóba, és akkor még nem is akart a fél város egyszerre ott lenni.

Egyszer még talán befejezem... Addig meg csak itt fog lógni a levegőben.

A szerző hivatalos oldalán egyébként sikerült annyit kihámoznom az orosz szövegből (Google Translate of course), hogy több író is csatlakozott a Metro Universe-hez, bármi legyen is az, és néhányuknak már meg is jelent a könyve, a borítójukon ott virít a Metro 2033 embléma, de hogy ezeknek mennyi közük van az eredeti történethez, az számomra nem derült ki.

Anna Kalinkina regénysorozat a Cat and Mouse szintén felkeltette az érdeklődésem, de ha jól értettem, ez egyelőre még oroszul se jelent meg, úgyhogy erre még várhatok. Ő egyébként az első női író aki csatlakozott a Metro Universe-hez.

From Denmark to Iceland

A tetovált lányok, vámpírok, és Svédország után Dánia felé vettem az irányt. A The Boy in the Suitcase lapjain Nina Borg pár napját követhettem nyomon, mialatt ő a szóban forgó bőröndben talált kisfiú ügyét próbálta felgöngyölíteni. Nina ugyan nem rendőr, még csak nem is magándetektív, mégis őt hívja barátnője, Karin, amikor bajba kerül.

A több szálon futó cselekmény sokszor zavaró, ebben az esetben viszont a két író, Lene Kaaberbøl és Agnete Friis remekül eltalálta azt az egyensúlyt, ami igazán pörgőssé tette az események menetét. Nekem nem szokásom éjszakába nyúlóan olvasni, nem mintha nem lenne hozzá kedvem, de egyszerűen leragadnak a szemeim, ez a könyv viszont sikeresen ébren tartott, és alig pár nap alatt be is fejeztem.

A történet másik, nem dán fele Litvániában játszódik, ahol egy zavarodott nő fekszik a kórházban, láthatóan senki nem kedveli, neki fogalma sincs, miért, csak annyit érez, hogy valami nincs rendben. Amikor pár nap múlva felkeresi a rendőrséget segítségért, csak elutasítással találkozik, és senki nem akar hinni neki.

Nina Borg karaktere nekem egyébként nem volt túl szimpatikus. Bár kapunk némi magyarázatot arra, miért is viselkedik úgy, ahogy, ez mégiscsak egy sorozat, talán a későbbi részeken keresztül jobban megismerhetjük a furcsa családanyát, akit még a saját férje se képes megérteni több, mint tíz éves házasság után.

A következő állomás ezek után Izland volt, ahol bár szinte folyton hideg van, és ha hinni lehet a Last Rituals egyik szereplőjének, akkor az emberek túl sok halat esznek, nem kevéssé izgalmas események borzolják a kedélyeket, mint az előző két állomásomon. Amikor egy gazdag német diákot holtan és megcsonkítva talál az egyetemi professzora, a rendőrség büszkén állítja, hogy ők rögtön meg is találták a tettest. Az áldozat családja ebben korántsem ennyire biztos, így aztán Thóra Guðmundsdóttir, ügyvéd, egyedülálló anya, hirtelen azon kapja magát, hogy a nyomozásban segíti a szülők megbízottját, Matthew-t.

Bár a történetben szóba kerül a boszorkányság, okkultizmus, történelem és egyéb komony, hátborzongató témák, Yrsa Sigurðardóttir könyve néhol igencsak megmosolyogtató. Thóra például folyton piszkálta Matthew-t, amiért az még a legeldugottabb kis faluban is háromrészes öltönyben és bőrcipőben csúszkált a havas utcákon, Matthew pedig nem hagyott ki egyetlen alkalmat se, hogy leszólja Thóra rendkívül praktikus, ámbár meglehetősen ronda, formátlan anorákját. Ezen kívül még folyton panaszkodott, hogy itt csak halat lehet enni, és az utakon pedig túl sok a biciklis. Egy alkalommal, amikor Matthew váratlanul felhívta Thórát, ő nem akarta bevallani, hogy valami hülyeséget nézett a TV-ben, ezért azt hazudta, a Háború és békét olvassa Dosztojevszkijtől, mire Matthew csak könnyedén odavetette, hogy ő azt hitte, azt Tolsztoj írta.

"Thóra clenched her fist, annoyed that she hadn't chosen Halldór Laxness or another Icelandic author he would not know. she had always been a hopeless liar." 

Az ügyvédnő szabadidejében sem pihent, erről a 16 éves fia, Gylfi gondoskodott, nem túl hétköznapi módon. Thóra ezt az akadályt is remekül vette egyébként, és bár remélem én soha nem fogok ilyen helyzetbe kerülni, azért jó lenne, ha én is ilyen könnyed és tárgyilagos tudnék majd lenni, ha mégis szükség lenne rá.

A történet végére egyébként teljesen el is határoztam, hogy nekem el kell mennem Izlandra. Persze nem pont, amikor hideg van, hanem majd abban a pár hétben, amikor kellemes az idő, én nem bánom, hogy mindenki halat eszik, meg elmennék Hólmavikba megnézni a Museum of Witchcraft and Sorceryt, és bejárnám a Hellnahellirt, ami Izland legnagyobb mesterséges barlangja. A mai napig nem biztosak az eredetében, de egyes feltételezések szerint ír szerzetesek (Papar - latin eredetű ó-ír szó, atyát jelent) éltek ott, mielőtt a vikingek letelepedtek volna.

Fun fact: Halldór Laxness Nobel díjas író azon kevés izlandi közé tartozik, akik állandó családnevet vettek fel. Az izlandi szokás szerint egy személy "családnevét" a szülője (leginkább az apja) keresztnevéből származtatják, és állandó családneve csak inkább csak a külföldieknek van. 1925 előtt bárki felvehetett egy tetszőleges családnevet, azóta viszont szigorú szabájok vannak érvényben. A minap olvastam egy cikkent egy izlandi lányról, akit 15 éven át csak úgy tüntettek fel hivatalos iratokban, hogy "A Lány", mert a hatóságok nem akarták elismerni a Blaer nevet, amit az anyja választott neki, mondván nem elég lányos.

Bücher, books, könyvek...

Az elmúlt egy évben nem olvastam semmit magyarul. Azt a pár könyvet, amit a legutóbbi pesti nyaralás alkalmával vettem, már mind kiolvastam. Beszélni se nagyon szoktam, szóval a nyelvgyakorlás nálam mostanában az ide való írogatásban merül ki. Sokáig fel se tűnt, hogy ez hogy hatott rám; egészen addig, amíg tavaly nyáron Eni meg nem látogatott, és meg nem jegyezte, hogy milyen viccesen hangzok.

Két és fél éve kezdődött az egész, amikor Johnt megismertem. Vele ugye nem tudok máshogy beszélni, mert bár ő tud franciául és afrikaanst is beszél, én nem, úgyhogy marad az angol. Az irodában én vagyok az egyetlen magyar. Melindával és Robival úgy három havonta találkozunk pár órára, de a legutóbbi néhány alkalommal velem volt John, vagy épp Jeremy, Melinda barátja volt ott, szóval egyértelmű, hogy akkor se fogunk úgy beszélni, hogy ne értsék. Odáig még nem fajult a dolog, hogy magamban beszéljek, és nem is szeretném elkezdeni.

Így lassan eljutottam arra a szintre, hogy már ide írni is néha nehezemre esik, jó néhány írásomat csak simán kitöröltem néhány órás kínlódás után, a másokkal folytatott beszélgetéseimet meg már legtöbbször meg se próbálom itt visszaadni, mert csak feleslegesen frusztrálnám magam vele. Néha azért még mindig kinevetem magam, és túlzásnak gondolom a félelmeimet, főleg, amikor azt látom, hogy az internet tele van olyan írásokkal, amilyet én 10 évesen szégyelltem volna kiadni a kezemből, és néha már szinte úgy tűnik, hogy helyesen írni nem menő, és az se baj, ha valaki nem képes egy épkézláb mondatot megszerkeszteni; de aztán mindig rájövök, csak azért mert ez már lassan elfogadott, nekem még ettől függetlenül nem kell beállnom a sorba.

Arra az elhatározásra jutottam tehát, hogy amint lehet, beszerzek ismét egy csomó magyar szerzős könyvet, az talán ha a beszédben nem is, de az írásban lehet, hogy segíteni fog. Angol nyelvű könyvek fordításait továbbra se fogom a kezembe venni, elvégre nem azért szenvedtem egy idegen nyelv megtanulásával, hogy aztán ne használjam arra, amire való. Ha valamit el tudok olvasni az eredeti nyelven, akkor úgy fogom továbbra is. Németül már rég elfelejtettem, de ettől függetlenül nem adom fel, továbbra is a terveim közt szerepel újra megtanulni. Scheiße.

Mivel nincs sok fogalmam, milyen könyvek jelentek meg mostanában magyaroktól, általában a Könyvgalaxist és az Olvasónaplót szoktam bújni, mert az eddigiek alapján minden könyv, amit onnan választottam, beváltotta a hozzá fűzött reményeket. Az egyetlen, amiről náluk nem találtam semmilyen leírást az az Elshaan sorozat, ami személyes kedvencem már vagy tíz éve, úgyhogy mindenképp meg kell kaparintanom az azóta megjelent folytatásait.

A listám egyelőre nem túl hosszú, és még nem tudom, hogy fogom ezeket beszerezni, de ettől függetlenül szívesen veszek további ajánlásokat.

letters you write by mnory on Polyvore

A Feast of Ice and Fire

A Song of Ice and Fire sorozatot John ajánlására kezdtem el olvasni, és nem kellett csalódnom. Egyből magával ragadott a történet. Bár a cselekmény rengeteg szálon fut, rövid időn belül kiismertem ki kicsoda, és hamarosan megvoltak a kedvenceim is. Jon Snow és Tyrion Lannister.

Ahogy múltkor a The Girl with the Dragon Tattoo után rekordmennyiségű rozskenyeret ettem makrélapástétommal és májkrémmel, meg uborkával, mert olyan jól hangzott, George R. R. Martint olvasva sokszor azon kaptam magam, hogy kenyeret és sajtot készítek rágcsálnivalónak az olvasáshoz, vagy épp a Night's Watch által preferált kis oatcake*-eket halmozok egy tányérra szőlővel, és szárított sós marhahússal.

A lakomákon és esküvőkön felszolgált vacsorák is piszkálták a fantáziámat, de azért fácánt és sült malacot nem álltam neki itthon elkészíteni, de almatortát és aszalt szilvás porridge-ot nem egyszer csináltam, csak mert pont azt evett valaki a könyvben és én is megkívántam.

Ezzel a mániámmal egyébként nem vagyok egyedül, de Chelsea Monroe-Cassel és Sarian Lehrer egyenesen odáig merészkedett, hogy kiadott egy, a sorozat által megihletett szakácskönyvet (A Feast of Ice and Fire), tele jobbnál jobb receptekkel, és gyönyörű képekkel.

Már csak az a kérdés, én erről eddig miért nem hallottam. Pont a szülinapom előtt egy nappal jelent meg.

* Zab keksz?

John Ajvide Lindqvis - Let the right one in

A The Girl with the Dragon Tattoo után ismét egy svéd könyvnek álltam neki. John Ajvide Lindqvis könyve, a Let the right one in vámpírokról szól, de a történetben semmi romantikus nincs, vámpírnak lenni nem kiváltság, hanem magányos és szinte már elviselhetetlen életforma. Szerelmi szál helyett viszont van gyilkosság, vallási fanatikusok, pedofília és iskolai terror. Idilli, nem?

A helyszín Blackeberg, Stockholm egyik lehangoló kerülete. A szerző amúgy maga is itt született. Itt él a 12 éves Oskar az anyukájával. Nincsenek igazi barátai, ráadásul az iskolában Jonny és a bandája rendszeresen üldözi, megalázza és nem egyszer elveri a fiút. Egyik este aztán találkozik a szomszéd lánnyal a játszótéren, és idővel barátság szövődik közöttük. Csak később lesz világos Oskar számára, hogy a vele egykorú Elivel nincs minden rendben, és a környéken elkövetett gyilkosságokhoz is szoros szálak fűzik. A fiú ezt nem bánja, elvégre most először igazán megbízik valakiben, sőt, Eli tanácsára még Jonnyval is szembeszáll, amivel nyer magának pár nyugodt napot. A jó azonban nem győzedelmeskedik a gonosz felett ilyen könnyen, mert Oskar kishíján a vonat elé zuhan, amikor a másik fiú bosszút áll rajta.

A könyvben egyébként mindenki elég csóró, senkinek nincs pénze semmire, a gyerekek mind csonka családban élnek, a felnőttek többsége alkoholista, vagy egyéb mentális problémával küzd, mint például Gösta, aki szinte soha nem hagyja el a lakását, amit harminc macskával oszt meg. Ez a kép valahogy egyáltalán nem egyezett a Svédországról alkotott elképzeléseimmel, amiről már annyi helyen olvastam, hogy az egyik legélhetőbb ország, de aztán kiderült, hogy a könyv a '80-as években játszódik, akkoriban meg azért nem volt ilyen fényes a helyzet arrafelé se.

Ettől függetlenül ezt a könyvet is nagyon szerettem, elég hamar be is fejeztem, mert szinte minden szabad pillanatomban olvastam. A történet egyébként a végére se lett sokkal vidámabb, mint az elején, úgyhogy aki hajlamos téli depresszióra, az talán ne most álljon neki.

Stieg Larsson - The Girl with the Dragon Tattoo

Pár napja fejeztem be a The girl with the dragon tattoo könyv változatát, ma pedig nekiálltam a filmnek. A Daniel Craig félének. A feléig se bírtam, annyira idegesítő volt. Nem mindig zavar egyébként, ha kicsit átírják a történetet, mert nyilván bele kell férnie két órába, de amikor fontos, jelentéssel bíró elemeket változtatnak meg, attól a hajam égnek áll.

A könyvben van egy szereplő, akinek a hajszíne különös szerepet játszik az események sorában, és lényeges elem, hogy az ő haja barna, a filmben pedig az illető szőke. A könyvben feltett kérdések fele sem merült volna fel, ha az a bizonyos illető szőke lett volna.

A másik ilyen részlet egy bizonyos fénykép előkerülése. A könyvben Mikael csak jó néhány hónap múlva talált rá a képre, a helyi újság archívumában, és egy darabig nem is mutatta meg senkinek. A filmben viszont a megbízója albumában látta meg. A megbízóéban, aki 40 éve megszállottan nézegeti a képeket, de ennek ellenére valahogy ez az egy kép elkerülte a figyelmét. Hogyne.

Azt már meg se említem, hogy a könyvben szép lassan, komótosan bontakoznak ki az események. Már szinte vontatottan, és hónapokig nem is nagyon történik semmi. A semmiről persze nyilván nem lehet filmet forgatni, de biztos lett volna elegendő eszközük, hogy az idő múlását érzékeltessék.

Mivel megnézni nem fogom, utánaolvastam, hogyan alakul a történet a filmben. Azt kell mondjam, eléggé máshogyan, mint a könyvben. Ennek következtében nem csak a cselekményszálak futnak más irányba, de a karakterek is másként viselkednek, nincs igazi mélységük. Míg a könyvben belelátunk a főbb szereplők gondolataiba, a filmben mindezekből szinte semmi nem derül ki.

Azért hogy valami jót is mondjak, tetszettek a svéd szereplők, a svéd akcentus, és szerintem ha nem olvastam volna a könyvet, maga a film is tetszett volna. Néztem volna és azt gondoltam volna magamban, milyen hatásos volt ez meg az a jelenet. Így viszont inkább csak hatásvadász, de semmi értelme. Lehet, hogy az eredeti svéd filmet kellene megnéznem.

Azt gondolom mondanom se kell, hogy a könyvet imádtam. Minden betűjét. Sok kritikát olvastam, hogy bizonyos részleteket kár volt beleírni, meg hogy Stieg Larsson mindig szépen leírta, kin milyen ruha van, milyen laptopon dolgozik, meg hogy ez milyen felesleges, és főleg arról volt szó, hogy ki mit eszik.

Szendvicset ettek egyébként. Nem is keveset, de nekem ezek az apró részletek nagyon tetszettek. John szerint én az evészet megszállottja vagyok, úgyhogy ez természetes, de ma például TGWTDT inspirálta ebédet is ettem: rozskenyeret májkrémmel, és uborkával. A Lisbeth által gyakran fogysztott sajtos szendvics savanyú uborkával szintén felcsigázta az érdeklődésemet, de a Mikael által készített heringes, mustáros, tojásos alkotás se hangzik rosszul. A szombati reggelim is a könyvből van egyébként, szalonnás palacsinta áfonyaszósszal, ahogy Henrik Vanger házvezetőnője készítette. Ezen kívül főztek még bárányhúst vörösboros szószban, és sütöttek kolbászt is krumplival, hogy csak a kedvenc étvágycsinálóimat említsem.

Kávét is rengeteget ittak, de hát ez érthető, hiszen többnyire télen játszódott a történet, olyan hidegben, hogy Mikaelnek pokróc alatt kellett ülnie bent a házban is. Ezen kívül ez valami általános dolog lehet arrafelé, hogy ha bárki elmegy bárkihez, még ha nem is ismerik az illetőt, már teszik is fel neki a kávét, amit visszautasítani meglehetősen udvariatlan. Gondolom olyan ez, mint a tea itt Angliában.

Maga a cselekmény hónapokat ölel fel a könyvben és jellemző rá valamiféle titokzatosság. Lisbeth története sötét, erőszakos és egyúttal szomorú. Bár antiszociálisnak tartják, ismerve a hátterét ez talán érthető is. A filmben Rooney Mara remekül megragadta a karakter lényegét, tetszett az alakítása. Csak azt árulja el valaki, miért nem volt szemöldöke. WTF.

A könyv vége felé Lisbeth kezd kinyílni; bár meg nem változik teljesen, jó úton halad valami felé, ami már meglehetősen közel áll a boldogsághoz. Mikael társasága pozitívan hat rá. Talán pont ezért ért úgy a könyv utolsó fejezete, mintha hideg vizet borítottak volna rám, vagy arcon csaptak volna. Bár végig ott motoszkált a felszín alatt, hogy valószínűleg ez fog történni, Stieg Larsson remekül elhitette velem, hogy ezúttal rossz nyomon haladok.

Winter reading list

Amióta Angliában élek, egészen megszerettem telet. Itt nem havazik túl gyakran, ki lehet úgy is menni az utcára, hogy nem öltözök eszkimónak, viszont ahhoz elég hideg van, hogy forralt bort és forralt cidert csináljunk itthon. Meg pumpking piet és pumpkin lattet.

Úgy döntöttem, idén igazi téli olvasmányokkal fogom elütni az időt, és bár az Open Season a havas Vermonttal jó kezdet volt, az elkövetkező hónapokban közelebbi helyekre szeretnék kalandozni. A svédek, norvégok és finnek az én szememben igazi télies hangulatú népek, már ha van ilyen, a fenyőfáikkal, kapros-lazacos szendvicseikkel, áfonyalekvárjukkal, színes faházaikkal és a különös, kicsit nyomasztó hangulatú filmjeikkel és könyveikkel.

A Goodreadsen találtam is egy listát skandináv írók műveivel, ebből szemezgettem kedvemre valókat. Mivel az ilyen érzelgős-nyávogósokat nem szeretem, és a családi drámák se tartoznak a kedvenceim közé, megint csak a krimikhez és thrillerekhez kanyarodtam vissza, és ezekből választottam ki hetet. Elvégre mi is lehetne jobb egy csendes téli estén, mint egy jó kis gyilkosság és egy izgalmas nyomozás.

Winter reading - Nordic books by mnory on Polyvore

Archer Mayor - Open Season

Az utóbbi időben nem olvastam jó detektívtörténetet, úgyhogy különösen megörültem, amikor kiderült, hogy az Open Season, bár ingyen osztogatták az Amazonon, egy igazán jól megírt könyv. Amikor azt mondom, detektívtörténet, akkor nem kizárólag az Agatha Christie féle Poirot történetre gondolok, ez a könyv rendőrnyomozókról szól, akik egy furcsa bűnténysorozatban nyomoznak a hófödte Brattleboroban, ráadásul a '80-as években, igazi oldschool módon.

Archer Mayor nem szarozik, egyből belecsap a lecsóba, és már az első oldalon felbukkan egy hulla. A nyomozás során az áldozatok száma egyre csak nő, bár nem kimondottan gyilkosságokról beszélünk, és ahogy egyre több és több részlet kerül napvilágra, úgy hatalmasodik el a gyanú a nyomozókon, hogy a megoldás kulcsa talán az áldozatok közös múltjában keresendő.

Érdekes volt az is, ahogy az író betekintést nyújtott a főszereplő, Joe Gunther, lelkivilágába. A megrögzött agglegény különös gondolatai a párkapcsolatról, egyedüllétről, barátságról, családról remekül beleillett a kicsit nyomasztó környezet által keltett furcsa hangulatba.

Sokszor egyébként a karakterek egy-egy könyvben nem csak, hogy nincsenek rendesen kidolgozva, nincs háttértörténetük, hanem egyenesen hiteltelenek, mintha papírbábukat tologatna az író. Archer Mayor viszont úgy tűnik, remekül ért az emberekhez, még az undok szereplőkről is élmény volt olvasni.

A jó hír pedig, ez egy sorozat első kötete, úgyhogy olvasásra fel, Joe Gunther ismét nyomoz.

John Scalzi - Old man's war

A nem is olyan távoli jövőben a Föld túlnépesedett. Megkezdődött a csillagközi kolonizáció. Az emberek által lakható bolygókra azonban több jelentkező is akad. Ahogy napjainkban, ez a jövőben is egyet jelent: véres, soha nem szűnő háborút.


A földlakók, minimális információ birtokában minderről alig valamit tudnak; annyi viszont biztos, a Colonial Defence Force odakint harcol, hogy őket megvédje, és amikor betöltik a 75. évüket, lehetőségük lesz nekik is csatlakozni. Annyit maguktól is kitalálnak, hogy a hadseregnek nyilván nincs szüksége öregemberekre, valahogy megfiatalíthatják őket, ami igazán remekül hangzik, még annak tudatában is, hogy a katonák többé nem térhetnek vissza a földre.

John Perry felesége halála után egyedül marad, így aztán meg sem fordul a fejében, hogy ne csatlakozzon, amikor itt az idő. Az igazság azonban felülmúlja a legvadabb elképzeléseit is.

John Scalzi könyvében több érdekes kérdés is felmerül. Az első rögtön az, hogy miért nem a fiatalok közül válogat a CDF? A válaszra maguk az öregek mutatnak rá: mert nekik már úgyis mindegy. Bár háborúba mennek, ahol a túlélési esélyek szintén nem túl fényesek, de aki az elmúlt éveket betegen, fájdalomban töltötte, arra valószínűleg a Földön is csak halál várna, a hadseregben viszont újra fiatal lehet.

(Aki nem akar semmiféle spoilert, az itt ugorjon az irodai egypercesekre, vagy a muffinos képekre.)

A következő kérdés az, mitől ember az ember és hol a határ, amit átlépve már nem az. Vajon a tudatunk önmagában elég? Vagy a testünk is része ennek? Mi történik akkor, ha hirtelen emberfeletti erőt kapunk, és minden, amit az elmúlt évtizedekben magunkról megtanultunk, mostantól nem számít. Valaki elmondja nekünk, hogy mától képesek vagyunk akár hosszú perceken át a víz alatt tartózkodni, mert a vérünk különleges képességeinek köszönhetően nem fogyunk ki az oxigénből. A hosszú évek tapasztalata továbbra is valószínűleg pánikra késztet egy pár perc után, de ezt megszokjuk előbb utóbb. Már az sem számít, hogy sötétben vagyunk, mert mindent tökéletesen látunk. Ha elveszítjük egy végtagunkat, valószínűleg azt is túléljük. Sőt, néhány hét után az elvesztett láb visszanő. Köszönhetően a fejlesztéseknek, még jobb is, mint a régi.

Biztos, hogy nyers erőt használni a legjobb megoldás? Vagy csak a legegyszerűbb? Gyerekhadsereg? Ha valaki felhasználja a DNS-emet, hogy egy testet alkosson valaki más tudatának, akkor az még én vagyok?

John Scalzinak egyébkén remek humora is van. Néhol már kimondottan szarkasztikus, de ki ne lenne az egy ilyen helyzetben. John Perry igazi badass, a másik nagy kedvencem pedig Master Sergeant Ruiz volt, a tipikus kiképző őrmester, aki a saját anyjának se mutatná az elismerés jeleit, amiért a világra hozta.

A történet következő része a The Ghost Brigades. Nem akartam egyből nekikezdeni, úgyhogy teszek egy kis kitérőt a krimi világába, de már nagyon kíváncsi vagyok, hogy folytatódik John Perry története.

Read, read, read

Az elmúlt két hétben elég sokat olvastam, mivel az esküvő előtt időnk nem volt menni sehova, utána meg hirtelen olyan hideg lett, hogy kedvünk nem volt kimozdulni.

Wilbur Smith könyve, a The Sound of Thunder igazán témába vágó olvasmány volt, elvégre azon a környéken játszódott, ahol épp mi is voltunk, csak épp egy pár századdal korábban. A történet egyébként a búr háború idején játszódik, és bár tipikus kalandregény az íróra annyira jellemző szerelmi szálakkal és naturalisztikus leírásokkal, a történelmi háttér, mint mindig, most is részletes, de mégis olyan érdekesen van megírva, hogy a csatajeleneteket nem kevésbé élveztem, mint Sean Courtney személyes történetét.

Az egyik kedvenc részem egyébként az volt, amikor Sean egy Rolls Royce-t kapott ajándékba 1904 karácsonyán. Mivel Ladyburgban (ez a kisváros egyébként csak az író fantáziájának szüleménye) ő az egyetlen autótulajdonos, és még soha életében nem vezetett, az első pár nap szinte retteg, akárhányszor vezetnie kell. Mbejane, Sean zulu barátja meg egyenesen kijelenti, hogy ebbe ő bele nem ül, mert szerinte ez valami démoni masina, és inkább fut a Rolls mellett. Amikor aztán végre kifogy a benzin, Sean igencsak megkönnyebül, mert csak Cape Townból lehet hozatni, az meg beletelik legalább két hétbe.

Rod Hoisingtontól a One deadly sistert azért kezdtem el olvasni, mert ingyen volt. Persze ez még így önmagában nem lett volna elég, de elég jó kritikákat kapott az Amazonon, szóval úgy döntöttem, talán megéri időt áldozni rá, ha már pénzt nem is kell.

Az elején furcsa volt nekem ez a könyv, nem is igazán a története miatt, hanem mert olyan sok párbeszéd volt benne, hogy egy idő után már el is vesztettem a fonalat, hogy épp ki mond és mit mond. Hamarosan aztán ehhez hozzászoktam, és onnantól kezdve szinte alig tudtam letenni. Semmi különös nincs egyébként a könyvben, egy könnyed kis detektívtörténet, még a helyszín is a kicsit sablonos Florida. Itt kezd új életet Ray, aki hamarosan egy koktélpartin találja magát, csupa gazdag, képmutató társaságban, ahol aztán ő lepődik meg legjobban, amikor egy dögös vörössel a karján távozik. Hamarosan aztán egy bűnügyi nyomozás kellős közepén találja magát. Ő a gyanúsított.

A könyv másik főszereplője Ray húga, Sandy, aki aztán segít az ügy felgöngyölítésében. Joghallgatóként egy neves cég gyakornoka, és mivel hivatalosan még nem ügyvéd, ezért főleg információszerzésben és felderítésben van tapasztalata, ami pont jól is jön ebben az ügyben, mert a több szálon futó nyomozás lépten nyomon zsákutcába fut, mert az érintettek nem hajlandóak a rendőrséggel szóbaállni.

Egyáltalán nem bántam meg, hogy időt szántam erre a könyvre, és miután túljutottam a kezdeti nehézségeken, igazán élveztem a fordulatokat, különösen a Sandy szemszögéből megírt fejezeteket. Igazán sokat egyébként egyik karakterről se tudtam meg, de ez talán egy szándékos utalás arra, hogy essek neki a következő résznek.

Ezután a Dark Tower sorozat hetedik, befejező részének álltam neki. Továbbra is a kedvenc könyveim közé tartozik, és lenyűgöző, ahogy King összefűzi ezeket a történeteket más, látszólag teljesen független történetekkel, egy régi könyv szereplője hirtelen ismét felbukkan, és Stephen King még saját magát is beleírja az általa teremtett világba. Ebben a könyvben egyébként van egy tudóscsoport, aki kizárólag író könyveinek olvasásával tölti az idejét, és utalásokra vadásznak a történetek között. Nem rossz munka, szívesen csinálnám én is, piackutatás helyett.

A következő könyv a listámon egyébként a Spud harmadik része, de még nem döntöttem el, milyen formátumban fogom megvenni. Az első két rész papírkiadásban van meg, szóval jól mutatna mellettük a polcon, de már annyira megszoktam, hogy minden Kindle. Gyorsabban is olvasok azóta. Bár lehet, hogy csak bebeszélem magamnak, de John szerint is így van.

Death Note

John szerint ma történelmi pillanatokat élhettünk át, mert megvettem életem első képregényét. Amikor felvetettem, hogy a Dark Tower sorozat már megvan comic book formátumban, azt mondta, az nem számít, mert azt tőle kaptam, és az Agatha Christie regényét alapul vevő grafikus művet se emlegessem, mert az meg szar. Mondjuk tényleg nem volt jó, az tény.

Mivel itt Dél-Afrikában minden könyv átlagosan kétszer annyiba kerül, mintha az Amazonról rendelném, az meg itt nincs, eddig nem is nagyon nézegettem őket. Ma viszont elmentünk a comic book shopba, bár a többség ezek közül is hajmeresztő áron volt, kiszúrtam egy polcon a Death Note első részét alig £5-ért, és mivel már régóta érdekelt, egyből meg is vettem. Kicsit ugyan furcsa hátulról előre olvasni, de egyelőre tetszik.

Wilbur Smith - The Triumph of the Sun

Wilbur Smith az általam eddig olvasott regényeiben is mindig bőkezűen bánt a meztelen fenekekkel, kivillanó mellbimbókkal és az orális szexszel, és nincs ez másképp most sem, bár nekem néhol már szinte túlzásnak és feleslegesnek tűnt egyik másik erotikus jelenet. A The Triumph of the Sun egy valós történelmi eseményken alapuló kalandregény, ami a Benbrook nővérek, Captain Ballantyne és Ryder Courtney életét követi nyomon a Mahdista lázadás idején, és a Khartoum eleste utáni években.


Amiben ez a könyv eltér az általam eddig olvasottaktól az valós szereplők bevonása a történetbe. Gordon ezredes nem csak egy katonai vezető a háttérben, hanem aktívan irányítja Captain Ballantyne karrierjét, és Muhhamad Ahmad, azaz a Mahdi se csak az ellenség a láthatáron, vele is közvetlen kapcsolatba kerülünk, amikor Rebecca Benbrook a fogságába esik. Ugyanígy lényeges szerepet kap még a könyvben Sir Evelyn Baring, a kairói brit konzul, és Herbert Kitchener tábornagy, aki a brit hadjáratot vezette Szudánban 1896 és 1898 között.

Rebecca Benbrookot egyébként nem sikerült megkedvelnem. Bár szinte folyamatosan vitatkoztam magammal, mialatt a könyvet olvastam, nem sikerült felülkerekednem azon, hogy bár sajnáltam szegényt amiatt, ami történt vele, de ettől függetlenül egy idegesítő hülye liba. A kishúgai, Saffron és Amber, akik úgy 13 évesek lehettek a történet elején sokkal érettebbek, és valahogy a cselekedeteik és a viselkedésük is jobban összhangban áll a karakterükkel.

Ettől függetlenül ez a könyv nem kevésbé jó, mint amit Wilbur Smithtől megszokhattunk. Elvégre hol van az előírva, hogy feltétlenül szeretnünk kell az összes szereplőt? Na, ugye.

Igaz, maga a történelmi háttér valós, szóval senkit nem fog meglepetésként érni a mahdisták és a Camel Corps összetűzésének kimenetele Abu Kleánál, vagy akár az omdurmani csata, de ha nem olvastátok a könyvet, és nem akartok spoilereket, akkor innentől csak óvatosan olvassatok.
--------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

De miért is idegesített Rebecca Benbrook? A történet elején megtudjuk, hogy a 18 éves lány apjával, a brit konzullal és két húgával Khartoumban él. Az anyjuk öngyilkossága után ő a ház asszonya, és rengeteg örömét leli az ünnepségek szervezésében, és a kishúgainak nevelésében. Most is épp egy fogadást szervez, amire a konzulok, képviselők és katonai vezetők mellett Ryder Courtney, a család régi barátja, is hivatalos. Rebecca próbálja győzködni magát, hogy nem érez semmit a férfi iránt, hiszen Ryder olyan öreg, a harmincas évei elején jár. Ez sikerül is neki, amikor Ryder megemlíti Penrod Ballantynet, a társasági körökben igen kedvelt katonát. Rebecca meg is jegyzi, hogy ő is hallotta, mennyire jóvágású ez a Captain Ballantyne.

Az emlegetett Ballantyne hamarosan meg is érkezik Khartoumba, hogy hivatalos üzenetet hozzon Gordon ezredesnek. David Benbrook, Rebecca apja, a saját házukban szállásolja el, ahol aztán másnap reggel Rebecca igen érdekes körülmények között meg is ismerkedik vele. Mivel őt nem értesítette senki a vendégről, véletlenül keveredett csak a szobába, ahol a kapitány aludt, meztelenül, of course, az meg álmából felriadva kést ragadott és leteperte a megszeppent lányt, mert azt hitte, épp rajtaütnek. Rebeccát igencsak mélyen érintette az incidens és a nap hátralevő részében másra sem tudott gondolni, mint a kapitány meztelen férfiasságára.

Végül annyira felcsigázta magát, hogy úgy döntött, ezt a feszültséget csak egy módon lehet levezetni, felkereste hát Ryder Courtneyt, aki bár eléggé meglepődött a lány hirtelen jött kezdeményezőkészségén, de mivel pasiból van, hamar beadta a derekát, és heves csókolózásba kezdtek. Captain Ballantyne persze pont arra járt, épp Rebbeca húgai tartottak neki idegenvezetést a városban. Rebecca porig alázva elrohan, és a következő napot siránkozással tölti, hogy most biztos elvesztette az esélyét a kapitánynál, pedig az jobban tetszik neki, és megfogadja, hogy Ryderrel többet az életben nem fog szóbaállni. WTF?

Nem sokkal később ismét fogadást tartanak a konzuli palotában, ahol feltűnik Ryder Courtney és Captain Ballantyne, Rebeccát meg eszi a fene, mert különösebben egyiküket se vágta földhöz, hogy ő jeges közönyt tettet. Később, már lefekvéshez készülődik, amikor is megpillantja Ballantynet az erkélye alatt, amitől aztán ismét teljesen izgalomba jön. Ez még pár éjszaka megismétlődik, aztán amikor megtudja, hogy a Ballantyne másnap elutazik, hogy csatlakozzon a nem messze állomásozó katonákhoz, nem bírja tovább, és nyíltan beinvitálja a kapitányt, akinek ugye nem kell kétszer mondani, már mászik is a fára. Rebecca persze rögtön pánikolni kezd, mert ő nem gondolta, hogy ez fog történni, WTF?, és próbálja rácsukni az ajtót a szerencsétlen pasira, de azt nem olyan fából faragták, hogy csak úgy hagyná magát, szóval végül magáévá teszi a lányt.

Rebecca a következő napot a kapitányról való álmodozással tölti, egész addig, amíg a nevelőnője, Nazeera rá nem világít a tényre, hogy ez a Ballantyne nem az a fajta, akinek egy nő elég lenne, és ne fűzzön hozzá nagy reményeket. Először igencsak nekikeseredik, de aztán kisebb gondja is nagyobb lesz hirtelen, amikor a mahdisták ostrom alá veszik a várost, és felüti a fejét a kolera és az éhezés.

A lány hamarosan rájön, hogy Penrod Ballantyne-ra már valószínűleg keresztet vethet, de hiszen itt van még Ryder Courtney, és milyen kézenfekvő, hogy neki hajója is van, ha esetleg súlyosra fordulna a helyzet, és szökni kell, akkor jobb biztosra venni, hogy azon a hajón ő is rajta van. Felkeresi hát Rydert, aki meglepődik a hirtelen jött érdeklődésen, mert ő még ott tart, hogy soha többé nem állnak szóba egymással, de hát ő is csak pasiból van, úgyhogy szépen egymásnak esnek, aztán megbeszélik, hogy ők most már összetartoznak. Ryder épp a lánykérős szövegét fogalmazza, amikor megjelenik egy katona a hírrel, hogy a brit felmentő sereg úton van, és hamarosan kiszabadítják őket a muszlimok ostroma alól.

Rebecca rögtön meg is gondolja magát, mondván, ha a kapitány úgyis itt lesz pár nap múlva, akkor Ryder már igazán nem is kell, mert ki akarna egy kulturálatlan kereskedővel élni, amikor hamarosan visszatérhetne Angliába, és a civilizációba, és ezt szépen tudtára is adja Courtneynak.

Amikor aztán a felmentő sereg mégsem érkezik meg időben és a mahdisták megölik Gordont és átveszik az uralmat a város felett, a Benbrook nővérek fogságba esnek. Egyedül Saffron menekül meg, és elhajózik Ryder Courtneyval.

A fogságban Nazeera azt tanácsolja a lánynak, hogy amikor a Mahdi megérkezik kiválasztani azokat, akiket a saját háremébe szánt, viselkedjen úgy, hogy ő biztos ezek között legyen, mert még ő a legkevésbé rossz megoldás. Be is avatja a lányt, hogy mik lesznek az elvárások, aki először csak elszörnyed, hogy "Mi? A számmal?", de aztán Nazeera meggyőzi, hogy ez mennyivel jobb, mint a hagyományos. Rebecca végül már szinte várja is, hogy kiválasszák, és teljes izgalomba jön, amikor Muhhamad Ahmad megérkezik. Természetsen beválasztja a háremébe, és a lány alig bír magával. Még meg is sértődik, amikor hetekig nem hívatja magához a Mahdi. WTF?

Amikor ez aztán mégis bekövetkezik, szinte szerelembe is esik a férfival, az viszont hamarosan tífuszban meghal. A Mahdi egyik hű követője, Osman Atalan veszi magához, és Rebecca első gondolata rögtön az, hogy hát ez még jobb is, mint a Mahdi volt. WTF?

Osman Atalan igen elégedett az új szerzeményével, bár ő inkább a hagyományos szex híve, de Rebecca ezt nem bánja, sőt. Nazeera erről is előadást tart neki, demonstrációval egybekötve, még egy orrszarvú csontból készült játékszert is ajándékoz neki, amin aztán közösen gyakorolnak. A lány nem sokkal később már Osman Atalanba szerelmes, és elragadónak találja a barbárságát, és hogy szinte semmit sem tud más kultúrákról.

Mindeközben Ryder Courtney és Saffron továbbra se adta fel a reményt, hogy Rebeccát és a másik Benbrook nővért, Ambert kiszabadítsa. Hamarosan megtudják, hogy Captain Ballantyne is Osman Atalan fogságába esett, viszont a hosszú hónapok után Osman Atalan már szinte úgy tekint rá, mint a saját elit hadseregének tagjára, még harci stratégiákat is megvitat vele. Bár állandó felügyelet alatt áll, Osman lovat és kardot ajándékoz neki. A két férfi aztán összefog és elkezdi szervezni a két Benbrook lány kiszabadítását, de az utolsó pillanatban lelepleződnek. Ryder azonban nem adja fel, és előbb Amber menekítik ki, majd az ő segítségével Ballantynet is.

Rebecca önszántából marad, mert neki most már Osman Atalan a mindene, és egyébként is terhes. WTF?

Telnek az évek, Ryder Courtney elvette Saffront,  Ballantyne meg elvette Ambert, és immár Lord Kitchener seregéhez tartozik. A szudáni hadjárat során sikerül levadászniuk Osman Atalant, akit a kapitány saját kezűleg meg is öl a feleségeinek szeme láttára. Rebecca, aki ekkorra már az egyik törvényes feleség, ahelyett, hogy élne az ajánlattal, hogy a kapitánnyal tartson, inkább ott a helyszínen öngyilkos lesz. WFT?

Bookworm

Kindle

Bár mára vártam, de még tegnap megjött a Kindle, amit kedden rendeltem. Épp időben, mert a Dark Tower - The Wolves of the Calla sehogy nem akart beférni a táskámba. A nagy, illusztrált kiadás van meg belőle, szóval azzal amúgy sem szeretnék ide-oda sétálgatni.

Mostantól kezdve egy egész könyvtárrat fogok állandóan magammal hordani...

A Clockwork Orange with Banana Bread

Életemben először történt meg, hogy a banana bread, amit csináltam, nem lett szar... Come mister tally man, tally me banana.*

Ennek örömére ki is mentünk piknikezni a Hanger Hill parkba.

Elkezdtem olvasni egyébként Anthony Burgess, A Clockwork Orange című kisregényét, ami a szerző legnagyobb bánatára mai napig a leghíresebb könyve. Saját bevallása szerint írt ettől jobbakat is, mégis mindenki csak úgy emlegette, mint azt az írót, akinek a regényéből Kubrick egy ünnepelt filmet csinált.
Life is hard...
___________________________________________
*Harry Belafonte - Daylight Come And Me Wanna Go Home

What did they see?

Susan Hill - The Woman in Black

Susan Hill nevével először Stephen King oldalán találkoztam. Ő ajánlotta az írónő könyveit, a Woman in blacket pedig külön ki is emelte, és ugye, ami a mesternek tetszik, az rossz nem lehet. Szóval így történt, hogy végül megvettem a könyvet, és egy nap alatt ki is olvastam. Meglepően rövid a regény, így aztán nem is jutott benne hely túlbonyolított, terjengős leírásokra, de ez nem hogy elvesz a történet erejéből, inkább csak még hátborzongatóbbá teszi azt.

A történet rendkívül egyszerű, de a mód, ahogy Susan Hill elénk tárja, meglehetősen hatásos. A lassúnak mondható kezdés után egyszer csak azt vesszük észre, hogy az események őrült tempóval vágtatnak a végkifejlet felé, amiben bár nincs semmi különösebben meglepő, mégis, talán pont ez miatt érezzük még nyomasztóbbnak.

A könyv a főszereplő, Arthur Kipps szemszögéből íródott, az ő visszaemlékezésén keresztül tárul elénk az a történet, amelyre maga a főhős csak úgy utal, mint életének legborzalmasabb, legijesztőbb eseménysorozatára. (Lesz itt spoiler, meg minden, szóval csak óvatosan...)

Arthur Kipps, a 23 éves londoni ügyvéd főnöke megbízásából az isten háta mögötti Crythin Giffordba utazik, hogy elrendezze az elhunyt Mrs. Drablow hagyatékát. Érkezésekor mindenki szívélyesen fogadja, csak akkor kezdenek el furcsán viselkedni, amikor az idős hölgyről kezd kérdezősködni. Hamarosan arra a következtetésre jut, hogy az itteniek igencsak babonásak, de ez valahogy egybevág a vidéki emberekről alkotott elképzeléseiről. A temetésen aztán rajta és a helyi ügyvéden kívül csak egy titokzatos, fekete ruhás nő jelenik meg, de amikor főhősünk kérdezősködni kezd róla, Mr. Jerome halálra váltan másra tereli a beszélgetést. Szintén visszautasítja Arthur kérését, hogy kísérje el a láp közepén álló Eel Marsh Houseba, ahol az idős hölgy élt halála napjáig.

Az öreg Keckwick az egyetlen, aki szó nélkül elkocsikázik a fiatal ügyvéddel a városon kívül eső házhoz, de kérdésekre válaszolni ő sem hajlandó.

A baljós, elhagyatott házban aztán különös események sorozata veszi kezdetét. Arthur próbálja győzködni magát, hogy márpedig kisértetek nincsenek, és fölényes arroganciával gondol a helyiekre, akik hisznek a babonákban, de ettől függetlenül nyomasztja a hely, és minél előbb szabadulni akar. Egyébként ez sem olyan egyszerű, köszönhetően annak, hogy a ház egy mocsaras terület közepén áll, és csak egy töltés köti össze a kisvárossal, ami a nap nagy részében víz alatt áll, és mindent sűrű köd borít.

Másnap, a téli napsütésben aztán ismét jobb színben látja a dolgokat, de eldönti, nem tölt el több időt a házban, mint amennyi tényleg szükséges. Ehhez azonban segítségre lesz szüksége, mert az elhunyt Mrs. Drablow rengeteg, főként haszontalan, iratot halmozott fel, amit kötelességtudóan át kell válogatni. Némiképp ingerülten veszi tudomásul, hogy senki nem hajlandó még csak a háznak a közelébe se menni.

Végül aztán Mr. Daily, egy helyi fölbirtokos, akivel még a vonaton találkozott, szánja meg, és bár ő maga szintén be nem tenné a lábát a helyre, felajánlja Arthurnak az egyik kutyáját, a Spider névre hallgató kis terriert.

A fiatal ügyvéd, immár nem egyedül, felbátorodik, és úgy dönt, a házban tölti az éjszakát, hogy minél hamarabb végezzen a munkájával. A kutya viszont, ahelyett, hogy vidám társaságot nyújtana főhősünk számára, csak rátesz egy lapáttal az amúgy is feszült helyzetre. Amikor Arthur az éjszaka közepén arra ébred, hogy Spider teljes testében megfeszülve, morogva mered az ajtóra, neki is majdnem inába száll a bátorsága. Azt mindenki tudja, hogy a kutyákban megvan az a bizonyos hatodik érzék, szóval egy halálra rémült kutya egy kísértetházban nem túl megnyugtató.
Arthur egyébként elég hamar összerakja kirakós darabjait a levelekből, amiket egy fiókban talált pár halotti bizonyítvány mellett. A rejtély többi részét végül Mr. Daily meséli el neki, miután megígérteti vele, hogy a házhoz nem megy többé vissza.

Én mindig is rajongtam a sötét, viktoriánus hangulatú, titokzatos történetekért, a felszín alatt megbúvó rémségekért, és ez a könyv remekül beváltotta a hozzá fűzött reményeimet.
Már megszereztem a filmet is, mind a régi, 1989-es brit változatot, és az újat is, amiben Daniel Radcliff játssza a fiatal ügyvédet. Viszont miután elolvastam mindkettő történetét, úgy döntöttem, a régit nem fogom megnézni. Olyan mértékben változtatták meg a történetet, beleértve a szereplők neveit, hogy még Susan Hill is felháborodott annak idején.

Az új változat sokban ugyan nem tér el a regénytől, de az apró, finom részleteket úgy tűnik nem tudja visszaadni teljesen. Míg a könyvben a borzongást a finom, lélektani részletek szolgáltatják, a film a jóval direktebb ijesztgetés eszközeihez folyamodott ehelyett, de az még nem baj, attól még ugyanúgy a frászt hozhatja ránk egy elshuhanó sápadt arc, vagy egy meglibbenő függöny. Az egyetlen dolog, amit nem egészen értem, miért kellett a filmben átírni, az a történet befejezése.

A könyv végén Mr. Dailytől megtudjuk, hogy eddig akárhányszor látták a kisvárosban a fekete ruhás nőt, egy kisgyerek meghalt, de talán az átok most véget ért, mert senkivel nem történt semmi. Ez valamelyest megnyugtatja Arthurt, és miután visszatért Londonba, már épp kezdene megfeledkezni róla, amikor egyik nap Stellával és a fiukkal a parkban élvezik a napsütést. A kisfiú és Stella pónifogatot bérelnek, és Arthur a távolból nézi, ahogy vidáman elindulnak a park körül. Nem sokkal később, már éppen visszafelé tartanak, amikor hirtelen a semmiből megjelenik a fekete ruhás nő, kilép a fogat elé, amitől aztán a rémült póni irányíthatatlanná válik, és egyenesen egy fának rohan. A kisfiú ott a helyszínen meghal, Stella pedig olyan súlyosan megsérül, hogy soha nem épül fel, végül pár hónap múlva ő is követi a fiukat.

Szerintem ennél hatásosabb befejezést keresve se találhattak volna a filmhez se...

Books from the list

Hamarosan befejezem a Feast for Crowst, a következő olvasnivaló a listámon pedig a Wizard and Glass a Dark Tower sorozatból. Időről időre elfelejtem, hogy ez a könyv viszont már nincs meg nekem. Emlékszem, hogy pár éve megvettem, de hogy azóta hova tűnt, arról fogalmam sincs. Pedig nem szokásom elveszteni könyveket, egy ekkorát meg aztán tényleg nehéz is lenne.

Először egy kicsit pánikoltam, de aztán úgy döntöttem, inkább előreveszek valamit a lista végéről. A következő a Triumph of the Sun volt (Wilbur Smith), mert a Dark Tower ötödik részére már csak nem ugorhatok. Kicsit ugyan húztam a számat, mert ezt augusztusban akartam olvasni, mialatt Dél-Afrikában vagyunk, elvégre a történet is valahol Afrikában játszódik. Már épp gratuláltam volna magamnak, hogy ezt milyen hamar megoldottam, rájöttem, hogy ezt a könyvet még nem vettem meg. Bár magyarul valahol meg kell, hogy legyen szerintem, de megfogadtam, ha egy könyvet el tudok olvasni eredeti nyelven, akkor úgy fogom. Az eddig két nyelven olvasott könyvek mind máshogy hatottak eredetiben.

Szóval ez az ötlet sem segített, ugorjunk a következőre. Spud - Learning to fly. Persze ezt is az afrikai nyaralásra szántam, mert az első könyvet is ott olvastam, és Durbanban játszódik ez is, de ugye ne legyek már válogatós. Csakhogy ez sincs még meg.

Mi a következő? Susan Hill - The woman in black. Még ez is csak a kívánságlistáig jutott el.
Stephen King - Wind through a keyhole: A Dark Tower Novel. Ennek se kezdhetek még neki, amíg a sorozatot be nem fejeztem, igaz, időrendileg ez valahol a negyedik és az ötödök rész közé illik, de itt megint csak visszakanyarodtunk az alap problémához, történetesen, hogy a negyedik könyv nekem nincs meg.

Suzanne Collins - The hunger games. Szintén nem szereztem még be, mondván előbb még mást olvasok úgyis. Well done...

George R. R. Martin - Dance with Dragons? Természetesen az sincs meg. Johnnak megvan, Kindle formátumban, de azt már csak nem kérhetem el állandóan, mert ő is olyan, mint én, mindig olvas valamit. Ellenben ő nyomtatott könyvet már csak ritkán vesz.

Szóval ma reggel megrendeltem párat ezek közül, de beletelik pár napba, mire kézhez kapom őket. Ha szerencsés vagyok, akkor még a hét vége előtt meglesz legalább egy, de addig itt maradok könyv nélkül. Ami kicsit nevetségesen hangzik, ha figyelembe vesszük a tényt, hogy jelen pillanatban úgy 500 könyv sorakozik a polcaimon. De semmi igazán hosszúba nem akarok belekezdeni, egy trilógiának se akarok nekiállni, amíg a hétrészes Dark Towert be nem fejeztem, aztán meg van egy csomó amit már olvastam.

Mindebből aztán az következik, hogy kell nekem egy Kindle. Akkor aztán egy kattintással bármikor, bárhol kézhez kaphatnám az épp aktuális szeszélyemnek megfelelő könyvet. Igaz, nem lenne szép borító, meg papírillat...