Irodai egypercesek

A Baboon Troop és néhány követőjük az irodában nézi az angol-francia focimeccset. Természetesen azt ugye csöndben nem lehet, úgyhogy ötpercenként állatias üvöltés töri meg az amúgy is ritka csendet.

Megjegyzem egyikük se angol, se nem francia (azok tapintatosan elhúztak a pubba meccset nézni), szóval elmehet az összes a fenébe, de most komolyan.
Annak is letörném a kezét, aki a körmével kopog az asztalon már vagy tíz perce, csak találjam ki, melyik az.

Dear Watson

Tegnap hirtelen felindulásból kihajítottam a ruháim felét. Először persze arra gondoltam, a sok fánk meg peanut butter miatt nem férek bele már egyikbe se, de miután logikusan újra végiggondoltam, arra jutottam, hogy még ha így is lenne, magasabb a nassolástól biztos nem lettem, márpedig a kiszórt vackok nagy része nem csak túl szűk, de túl rövid is, és biztos vagyok benne, hogy amikor megvettem, még takarta a fenekem. Szóval kedves Watson, a ruháim összementek.

A bizonyítékok megvizsgálása után levontam a következtetést, hol nem kell többet venni semmit, továbbá vissza kell térnem azokhoz az üzletekhez, ahol pár éve vásároltam. Persze ez azt jelenti, hogy majd megint mehetek tolongani a Westfieldbe, meg tömeget taposni az Oxford Streetre.
Ehh...

Birds, flowers, hearts by mnory featuring floral dresses

Timeless by mnory featuring white tops

Retro by mnory featuring a collared dress

Over my dead body

Kaptunk egy levelet az ügynökségtől, akitől a lakást béreljük. Csak szólni akartak, hogy augusztusban lejár a szerződésünk (végre), és tudassuk velük a levél végén elhelyezett három állítás egyikének bekarikázásával, hogy maradunk-e.

Mivel olyan válasz nem volt, hogy "Over my dead body", bejelöltük az utolsót, miszerint nem kívánjuk meghosszabbítani a szerződésünket. Pedig a lakás maga tetszik, csak a gettószerű állapotokból van már elegünk, meg az se különösebben nagy élmény, hogy a mellettünk élő barlanglakók veszekedéseit, verekedéseit és visítozásait kell hallgatni reggel hajnaltól éjfélig.

Általában futó léptek zajára szoktam ébredni 5.30 és 6 között, majd ezt követik a hangos puffanások, és mintha valaki vascsöveket ütögetne össze közvetlenül mellettünk. Ez után általában a nő lép a színre fejhangon ordítva, amire a gyerek torkaszakadtából üvölteni kezd, amire aztán általában megjelenik a neandervölgyi hím is, futkosnak kicsit körbe körbe, a hím néha artikulálatlan morgásokat és üvöltéseket hallatt.
Néhanapján ez után jön az a rész, amikor a tányérokat törik, szigorúan ahhoz a falhoz vagdosva, ami a mi hálószobánkkal közös. Máskor meg olyan hangok szűrődnek át, mintha Jean-Claude van Damme és Dolph Lundgren a szomszédban próbálná a Tökéletes katona verekedős jeleneit (nagy kedvencem volt egyébként a film), amiben változatos berendezési tárgyakhoz vagdossák egymást.

A gyerek amúgy olyan négy év körüli lehet, és az átszűrődő párbeszédek alapján a neve "You fuckin' idiot", vagy "Get out you peace of shit". De lehet, hogy az egyik a testvére, bár az még túl kicsi, hogy magától menjen bárhova is.

Szóval nem, nem szeretnénk meghosszabítani a szerződést, és eltölteni még egy évet ezeknek a tőszomszédságukban. Csak a holttestemen át.

Thank you very much.

Flipper Dipper

Tegnap délután az irodában egy kérdőívet kellett tesztelnem, ami tele volt halrudacskákat, lazacos tésztát és peri peri csirkét ábrázoló képekkel. Úgy húsz perc után már majd' megvesztem, olyan éhes voltam, és hiába ettem meg a későbbre szánt szőlőmet némi sajttal meg oatcake-kel, egyre csak a fish flipper dipperre tudtam gondolni.

Végül aztán megtörtem és elkezdtem fosztogatni a mögöttem lévő asztalra kipakolt dobozokat tele fánkkal, csokival, cookieval és hasonlókkal, amit az egyik kollega volt szíves odahordani nekünk a jó ég tudja milyen okból. Szóval elkezdtem rájárni a fánkokra. A harmadiknál Dory, aki a piknikasztal mellett ült, jelentőségteljesen rám meresztette a szemeit, mire én csak odavetettem, "Do you want one?". Úgy látszik nem kért, vagy csak elég fenyegető hangsúllyal kérdeztem, mert nyelt egy nagyot és sietősen beletemetkezett valami papírokba.

A fánk egyébként szar volt, és minden egyes harapásnál gejzírként tört fel belőle valami ragacsos piros trutymó, ami elvileg málnalekvár volt, de szerintem málnát még az nem látott.

Jó reggelt

Kép: Nine & Sixteen

Kindle

Bár mára vártam, de még tegnap megjött a Kindle, amit kedden rendeltem. Épp időben, mert a Dark Tower - The Wolves of the Calla sehogy nem akart beférni a táskámba. A nagy, illusztrált kiadás van meg belőle, szóval azzal amúgy sem szeretnék ide-oda sétálgatni.

Mostantól kezdve egy egész könyvtárrat fogok állandóan magammal hordani...

So much better than porridge

Az amerikai művész, Wilhelm Staehle, amikor éppen nem vadászik, vagy hobbijának, a taxidermiának hódol, különös "árny képeket" készít. Rövid kis bemutatkozójában a mester mindenkinek azt kívánja, leljék örömüket a műveiben, de legalábbis kíméljék meg a véleményüktől, amennyiben nem tetszenek.

Képek: Shilouette Masterpiece Theatre - Wilhelm Staehle

Irodai egypercesek

Smelly Troll ma mögémsettenkedett az irodában, és bár hallottam, hogy mondja a magáét, azt hittem, a mellettem ülő Frenchiehez beszél. Frenchie meg azt hitte, nekem magyaráz, úgyhogy szerencsétlen hiába adta elő a háromperces monológot, mi csak meredtünk a monitorunkra rezzenéstelen tekintettel.

Ehh

Tuk Cho

Elmentünk ma ebédelni a Tuk Cho ázsiai étterembe. Már régóta szerettem volna kipróbálni, de valahogy sose volt rá idő. Persze most, hogy végre eljutott, hirtelen fél Ealing úgy döntött, hogy ideje megismertetni csemetéiket az ázsiai konyhával. Rajtunk kívül csak egy idős pár volt, aki gyerek nélkül érkezett, a többi asztalnál egytől egyig fellhető volt egy babakocsi, és egy ülni, meg egyedül enni képtelen kisgyerek.

A szülők láthatóan remekül szórakoztak. Ugyanezt már nem tudnám elmondani a gyerekekről, mert egy kivételéve az összes kórusban üvöltött egész idő alatt. Nem vagyok egy nagy szakértő, de szerintem ez nem annak a jele, hogy jól érzik magukat. A mellettünk ülő pár meg már biztos hozzá volt ehhez szokva, mert rezzenéstelen arccal tömték a fejüket rizzsel, mialatt a babakocsiban a gyerek cékla árnyalatú arccal dobálta magát, hogy csak úgy rázkódott az egész.

Egyébként az a baj, hogy ez nem csak ebédidőben teljesen megszokott, de még este 8 után is látni éttermekben, vagy pubokban, őrjöngő kétéveseket, akik visítva kergetik egymást, vagy rollereznek a pincérnők között, és a pincérnek kell harapós gyerekeket a fáról lepiszkálni, mert a szüleinek az se tűnt fel, hogy az a szerencsétlen már a szomszédba igyekszik a kerítésen át.

A hihetetlen az egészben amúgy az, hogy szinte egy olyan hely sincs, ahova úgy lehetne elmenni, hogy ilyentől nem kellene tartani. Mármint azt azért gondolom, sztriptízbárba már csak nem viszik a sarjat, de hát oda meg én se megyek.

Ehh...

Weekend

A hétvégén elmentünk Weybridgebe meglátogatni John nővérééket. A kisváros nincs messze Londontól, de át kellett szállnunk Claphamnél, onnan meg nem olyan egyszerű kijutni. Ahogy John megjegyezte, one does not simply leave Clapham. Legalább fél órát álltunk a peronon, miután átpréseltük magunkat az állomás túlvégén álló jegypénztárhoz, majd vissza oda, ahonnan a vonatunk indult. Ez egyébként nem az első alkalom, hogy ittragadtunk.

Ettől függetlenül azért csak odaértünk, és végre találkoztunk a legújabb unokaöcsivel, Rileyval is. Egyébként Connor és Aron nem csak, hogy megismert, de egyből bevonszoltak a szobájukba megnézni az ágyukat, a Star Warsos képregényt, meg valami legó izét, amit aznap raktak össze. Amikor tavaly láttam őket, nem emlékszem, hogy szóba került volna, hogy én honnan jöttem, de most Aron megkérdezte tőlem, hogy esetleg tudok-e néhány magyar szót. Mondtam, hogy hát esetleg, néhányat... Heh.

Csodával határos módon nem esett, meg hideg se volt, úgyhogy kimentünk piknikezni a ház mögötti kis tóhoz. Hosszas küzdelem után még a hordozható grillt is sikerült beizzítani, nem hiába volt John is meg Morag is kiscserkészek iskolás korukban.

Mialatt a steakek sültek, mi hattyút meg kacsákat etettünk, kipróbáltunk néhány újfajta sört, a kedvencemnek enyhén barackos íze volt, fogtunk egy szitakötőt, ami valami rejtélyes oknál fogva nem akart elrepülni, és békésen tűrte, hogy minden irányból lefotózzuk, meg John felváltva hol a kis Rileyt hordozta körbe-körbe, hol Connort lóbálta a lábánál fogva, én meg mindezt dokumentáltam az utókornak.

Riley egyébként többször is jelentőségteljesen rámmeredt, mintha azt akarná jelezni, hogy vegyem fel, vagy valami ilyesmi, én viszont nem tudtam megszabadulni a gondolattól, hogy amint felveszem, elkezd üvölteni, aztán nem hagyja abba, és majd mindenki csak nézni fog rám szótlanul. Úgyhogy többnyire csak visszameredtem rá, és elhagytam a helyszínt, mint akinek sürgős dolga akadt. Jobb nem kihívni a sorsot magunk ellen, én mindig ezt mondom.

Később aztán még olvasnom kellett Connornak a Star Wars könyvből, ami nem egy különösebb irodalmi remekmű, de szerintem ez neki nem tűnt fel, mert csak kigúvadt szemekkel figyelt, az ötödik oldalnál meg már úgy szorította a kezem, hogy kezdett lilába fordulni. Szerencsére ez már alvás idő volt, úgyhogy Neill elzavarta őket a szobájukba. Nem vagyok én ilyesmihez szokva.

Éjszaka aztán nem sokat aludtam, mert valahol egyfolytában csobogott a víz, aztán a matrac kezdett leereszteni alattam, aztán meg éhes voltam, utána meg szomjas, aztán meg túl világos volt.
Mondanom se kell másnap aztán olyan voltam, mint valami zombi, csak vegetáltam a kanapén amíg a tojásrántotta kész nem lett.

Reggeli után Morag kivitt minket az állomásra, ahol aztán vonatra szálltunk. Az időzítés egyébként nem is letetett volna rosszabb, mert az összes patrióta a faluból pont akkor akart Londonba menni megnézni a királynőt, amikor mi hazafelé igyekeztünk, úgyhogy az egész utat a kapaszkodóhoz szegezve töltöttem, miközben megpbóbáltam nem beleesni a cselesen mögém betolt babakocsiba, bár igen nagy volt a kísértés, köszönhetően annak, hogy a babakocsiban helyet foglaló 5 év körüli kislány azzal próbálta élvezetesebbé tenni az útját, hogy felváltva rugdosta hol a bal, hol a jobb lábamat a sáros gumicsizmájával.

Végül aztán szerencsésen hazaértünk, a metrón már tömeg se volt. Mindenki az ellenkező irányba ment szerencsére. Holnap még mindig ünnepnap van, úgyhogy én most szerdáig ki se teszem a lábam a házból

Jó reggelt

Kép: Tomayto

Life is a bitch. Oh no, wait. That's you

Filoména, akit John egyébként halálos ellenségének kiáltott ki, amikor még itt dolgozott, ma rákérdezett, hogy mi a helyzet Johnnal, hogy tetszik neki a szabadság.
"Hát, gondolom el tudod képzelni", mondtam nagy sejtelmesen, de úgy tűnt, Filoména képzelete úgy szárnyal, mint a döglött veréb, mert csak visszakérdezett, hogy ezt meg ugyan hogy értem.
"Ki ne élvezné, hogy egy hétig csak a lábát lógathatja, nem?", sugalltam, ezúttal már kicsit lényegretörőbben.
"... ah, értem. Akkor jó neki", vonta le a következtetést, amihez aztán én nem is fűztem hozzá semmit. No shit, Sherlock.
"De hogy eltűnt az utolsó napján", folytatta Filoména. "Azért az milyen volt már... Nem?"
"Én megértem, ha már a háta közepére se kívánta az egészet", mondtam neki, miközben újra felidéztem a beszélgetésemet Johnnal az utolsó napján, amikor a kávészünetben elmesélte, hogy Filoména a szokásos faragatlan stílusában el akarta küldeni a belvárosi irodánkba, ő meg közölte vele, hogy ne röhögtesse már, az utolsó délutánját nem ott fogja eltölteni.
"Ezt hogy érted?", csúszott fel Filoména szemöldöke a homloka közepére.
"Hát, gondolom el tudod képzelni", feleltem, meg kicsit még a szemeimet is forgattam, majd sejtelmesen nevetgélve kivonultam.

Diamond Jubilee

Nem csak Anglia, de az egész Királyság Diamond Jubilee lázban ég már egy ideje. A királynő uralkodásának 60. évfordulóját ünnepeljük ezen a hétvégén. Ennek örömére egyébként hosszú hétvégénk lesz, ahogy tavaly William és Kate esküvőjére is beiktattak egy ünnepnapot.
Az egyetlen másik uralkodó, aki szintén megünnepelhette ezt a napot, Victoria királynő volt 1897-ben.

Kép: Telegraph
Holnaptól egyébként sok helyen lezárják az utakat, különböző utcabálakat, piknikeket rendeznek, szombaton a királynő kilátogat az Epsom derbire, vasárnap a Temzén fog hajókázni egy egész flottával, hétfőn koncert lesz a Buckingham Palace előtti téren, valamint szintén ezen a napon fogják meggyújtani a jubileumi fáklyákat nem csak Angliában, hanem Kanadában, az Egyesült Államok néhány államában, Szenegálban, Trinidadon, és még számos más országban; többségük a Commonwealth of Nations (Nemzetközösség) tagja.

Az üzletekben már jó ideje minden angol vonatkozású dolgot  union jack mintába csomagoltak. A teától kezdve a kekszeken, uborkás szendicsen, és cumberland kolbászon át a Pimmsig mindent az Egyesült Királyság zászlója díszít, ahogy külön erre az alkalomra gyártott union jack szalvéták, tányérok és papírpoharak is kaphatóak a piknikre. Very patriotic picnic stuff.

Ezen kívül felfedeztem még pár very british szendvicset, stílusosan londoni jelképeknek álcázva.
Igaz, attól, hogy a sajtos szendvics telefonfülkének, vagy épp emeletes busznak volt álcázva, még nem nem lett jobb íze, de remekül elszórakoztam a beszerzésükkel az elmúlt három napban.

Egyébkén a red leicester szendvics kimondottan finom, már ha nem papírízű kenyérből készül, és a tojásos szendvics se rossz, ha van a szószban elég mustár, és a töltelék nem két száraz kenyérszelet közé van spórolósan beapplikálva.

A Telegraphban naponta jelentetnek meg újabb cikkeket, képsorozatokat a királynőről. Az egyik kedvencem a "Hatvan év, hatvan kép", de tetszett még a királynő ruháit bemutató sorozat is. Ez utóbbi elég vicces, a képsorozat egész fiatal korától kezdve követi nyomon, hogyan változott az öltözködése az évek során. Mire a sorozat végére értem, le kellett vonjam a következtetést, hogy nem sokban. Még a haját is ugyanúgy hordja, mint a '60-as években, szóval különösebben érdekes divatfogásokra nagyon nem kell számítani tőle.