A könyvben van egy szereplő, akinek a hajszíne különös szerepet játszik az események sorában, és lényeges elem, hogy az ő haja barna, a filmben pedig az illető szőke. A könyvben feltett kérdések fele sem merült volna fel, ha az a bizonyos illető szőke lett volna.
A másik ilyen részlet egy bizonyos fénykép előkerülése. A könyvben Mikael csak jó néhány hónap múlva talált rá a képre, a helyi újság archívumában, és egy darabig nem is mutatta meg senkinek. A filmben viszont a megbízója albumában látta meg. A megbízóéban, aki 40 éve megszállottan nézegeti a képeket, de ennek ellenére valahogy ez az egy kép elkerülte a figyelmét. Hogyne.
Azt már meg se említem, hogy a könyvben szép lassan, komótosan bontakoznak ki az események. Már szinte vontatottan, és hónapokig nem is nagyon történik semmi. A semmiről persze nyilván nem lehet filmet forgatni, de biztos lett volna elegendő eszközük, hogy az idő múlását érzékeltessék.
Mivel megnézni nem fogom, utánaolvastam, hogyan alakul a történet a filmben. Azt kell mondjam, eléggé máshogyan, mint a könyvben. Ennek következtében nem csak a cselekményszálak futnak más irányba, de a karakterek is másként viselkednek, nincs igazi mélységük. Míg a könyvben belelátunk a főbb szereplők gondolataiba, a filmben mindezekből szinte semmi nem derül ki.
Azért hogy valami jót is mondjak, tetszettek a svéd szereplők, a svéd akcentus, és szerintem ha nem olvastam volna a könyvet, maga a film is tetszett volna. Néztem volna és azt gondoltam volna magamban, milyen hatásos volt ez meg az a jelenet. Így viszont inkább csak hatásvadász, de semmi értelme. Lehet, hogy az eredeti svéd filmet kellene megnéznem.
Szendvicset ettek egyébként. Nem is keveset, de nekem ezek az apró részletek nagyon tetszettek. John szerint én az evészet megszállottja vagyok, úgyhogy ez természetes, de ma például TGWTDT inspirálta ebédet is ettem: rozskenyeret májkrémmel, és uborkával. A Lisbeth által gyakran fogysztott sajtos szendvics savanyú uborkával szintén felcsigázta az érdeklődésemet, de a Mikael által készített heringes, mustáros, tojásos alkotás se hangzik rosszul. A szombati reggelim is a könyvből van egyébként, szalonnás palacsinta áfonyaszósszal, ahogy Henrik Vanger házvezetőnője készítette. Ezen kívül főztek még bárányhúst vörösboros szószban, és sütöttek kolbászt is krumplival, hogy csak a kedvenc étvágycsinálóimat említsem.
Kávét is rengeteget ittak, de hát ez érthető, hiszen többnyire télen játszódott a történet, olyan hidegben, hogy Mikaelnek pokróc alatt kellett ülnie bent a házban is. Ezen kívül ez valami általános dolog lehet arrafelé, hogy ha bárki elmegy bárkihez, még ha nem is ismerik az illetőt, már teszik is fel neki a kávét, amit visszautasítani meglehetősen udvariatlan. Gondolom olyan ez, mint a tea itt Angliában.
Maga a cselekmény hónapokat ölel fel a könyvben és jellemző rá valamiféle titokzatosság. Lisbeth története sötét, erőszakos és egyúttal szomorú. Bár antiszociálisnak tartják, ismerve a hátterét ez talán érthető is. A filmben Rooney Mara remekül megragadta a karakter lényegét, tetszett az alakítása. Csak azt árulja el valaki, miért nem volt szemöldöke. WTF.
A könyv vége felé Lisbeth kezd kinyílni; bár meg nem változik teljesen, jó úton halad valami felé, ami már meglehetősen közel áll a boldogsághoz. Mikael társasága pozitívan hat rá. Talán pont ezért ért úgy a könyv utolsó fejezete, mintha hideg vizet borítottak volna rám, vagy arcon csaptak volna. Bár végig ott motoszkált a felszín alatt, hogy valószínűleg ez fog történni, Stieg Larsson remekül elhitette velem, hogy ezúttal rossz nyomon haladok.
No comments:
Post a Comment