Project Cat II

Egész nap tűkön ültem az irodában, és rémeket láttam a macskával kapcsolatban. Onnantól kezdve, hogy már nincs meg, mert odaadták valaki másnak, egészen odáig, hogy nincs is macskájuk, csak így akarnak ártatlan áldozatokat magukhoz csalogatni valami rituáléhoz.

Frenchie elhozta amúgy a hordozókosarat, ennek köszönhetően aztán úgy félóránként változatos kollegák tűntek fel az asztalunknál, főként visítva, hogy úristen, Frenchie behozta a macskát, WTF?, de volt aki csak gügyögni kezdett az üres kosárnak. Az is elég facepalm...

A buszon aztán egy három év körüli kisfiú mutogatta az anyjának veszettül, hogy "Nézd, cica, ott a cica a kosárban", az is mit szed, én nem tudom.

Végül aztán csak odaértem a megadott a címre, a kopogásomra egy egyáltalán nem ijesztő kinézetű lány nyitott ajtót egy macskával a nyomában, úgyhogy egyből meg is nyugodtam, hogy a történet ezen része legalább igaz. Azzal kezdte, hogy a cica, amelyikért jöttem kiszökött a kertbe, és pont jó, hogy itt vagyok, mert segíthetek levadászni. Végül egy láda alatt találtuk meg, és onnan sikerült visszakergetni a házba.

Miután megtudtam a részleteket, hogy milyen idős, nyolc hetes egyébként, milyen gyógyszereket kapott már meg, mit eszik és hasonlók, betettük szépen a kosárba, ahol egyből el is kezdett ásni. Már épp indultam volna, amikor a lány megkérdezte, hogy autóval jöttem-e, és amikor megtudta, hogy busszal, egyből vette is a kabátját, hogy akkor ő most engem hazahoz, úgysincs messze. Még hozzátette, hogy valószínűleg sírna, az meg milyen már a buszon, de végül aztán egész úton meg se nyikkant.

Itthon aztán letettük a kosarat a szobában, de az elmúlt másfél órában a cica ki se dugta az orrát. Amikor legutóbb benéztem, épp aludt. Hardcore.

John az előbb rákérdezett, hogy egész biztos vagyok-e benne, hogy él...

Ehh...