Sunday 30 September 2012

Stephen King - The Dark Tower

Tegnap este befejeztem a Dark Tower 7. részét, és ezzel együtt a sorozatot. 16 voltam, amikor az első könyv a kezembe került, úgyhogy elmondhatom, ez az eposz egy elég meghatározó élmény volt nekem az elmúlt egy évtizedben. Igaz, az utolsó rész évekkel ezelőtt megjelent, én mindig csak halogattam és halogattam, nem akartam igazán tudni, mi a vége. Főleg azok után, hogy a Mass Effect 3 befejezésében akkorát csalódtam. Én még csak nem is játszottam vele éveken át, mint John, ő meg aztán teljesen maga alatt volt egy hétig, hogy ez így nem érhet véget, ekkora űrt hagyva maga után, felzaklatva ezzel a rajongók többségét. Szóval én már láttam magam előtt, hogy majd ez fog történni velem és ezzel a könyvvel is...

Azt kell mondjam, a történet nem azzal zárult, amire számítottam. Attól sokkal jobb volt. King nem csak egyszerűen befejete a könyvet, hogy akkor tessék, itt van, The End. A befejezés ehelyett inkább csak egy elköszönés, hogy akkor innen mi most már elkanyarodunk, vissza a saját valóságunkba, de a történet még megy a maga útján, és sejtjük, hogy mi fog történni, még akkor is, ha King nem áldoz több időt arra, hogy ezt a szánkba rágja.

A túl sok véletlen és a deus ex machina egyébként annyira nekem nem tetszett (az mondjuk igen, hogy King nem próbálta ezt valami másnak álcázni, hanem pimaszul odaírta, hogy ez itt most pontosan az, aminek látszik), de John szavaival élve, ha az nem zavar, hogy Rolandék a párhuzamos világok között utazgatnak mágikus ajtók segítségével, miközben alakváltókkal és vámpírokkal találkoznak, akkor ezekre már igazán ne szóljak semmit.

Ahogy letettem a könyvet, rögtön el is aludtam amúgy. John csak később mászott be mellém az ágyba, de állítólag felébredtem, és félálomban közöltem vele, hogy kivégeztem a könyvet, és nem olyan volt a befejezés, mint a ME3. It didn't suck...

Jó reggelt


Saturday 29 September 2012

Sgt. Pepper

A lakás végre kezd úgy kinézni, mintha emberek laknának itt, nem pedig orkok. Már csak egy doboztól kellene megszabadulni, a ruháimmal van tele, de nem tudom hova tenni őket. John szerint persze úgy is megszabadulhatunk a doboztól, hogy a ruhák még benne vannak. Ehh... A fele ruhatáramat már amúgy is eladományoztam a charity shopban. Végre a Beatles poszter is előkerült, fel is tettük a kandallópárkányra, hogy valami szín is legyen már abban a sarokban.
Holnap még össze kell szerelnünk az új asztalomat, és most már legalább látom, hogy tényleg el is fog férni. Igaz, a létező legkisebbet vettem. Furcsa lesz majd szerintem, mert az elmúlt években laptopom volt, amivel hol a kanapén fetrengtem, hol a fotelban ültem, de most vettem végre egy asztali számítógépet, mert múlt hétvégén a laptopom kishíján elhalálozott hat óra Guild Wars 2 után.

Thursday 27 September 2012

Irodai egypercesek

... erre a fejfájásra nem lehet az a magyarázat, hogy ma még csak két kávét ittam. Szerintem minimum a végemet járom. Vagy agytumorom van. Same thing. Az előbb még Frenchiet is majdnem lehánytam, amikor hirtelen odafordultam, mert kérdezett valamit.

Monday 24 September 2012

Research exam

Ma reggel letettem a market and social research vizsgámat. Itthonról, pizsamában, a kanapéról. Közben kókuszos müzlit eszegettem.

Oh, yeah...
Sandra Weiner

Saturday 15 September 2012

Read, read, read

Az elmúlt két hétben elég sokat olvastam, mivel az esküvő előtt időnk nem volt menni sehova, utána meg hirtelen olyan hideg lett, hogy kedvünk nem volt kimozdulni.

Wilbur Smith könyve, a The Sound of Thunder igazán témába vágó olvasmány volt, elvégre azon a környéken játszódott, ahol épp mi is voltunk, csak épp egy pár századdal korábban. A történet egyébként a búr háború idején játszódik, és bár tipikus kalandregény az íróra annyira jellemző szerelmi szálakkal és naturalisztikus leírásokkal, a történelmi háttér, mint mindig, most is részletes, de mégis olyan érdekesen van megírva, hogy a csatajeleneteket nem kevésbé élveztem, mint Sean Courtney személyes történetét.

Az egyik kedvenc részem egyébként az volt, amikor Sean egy Rolls Royce-t kapott ajándékba 1904 karácsonyán. Mivel Ladyburgban (ez a kisváros egyébként csak az író fantáziájának szüleménye) ő az egyetlen autótulajdonos, és még soha életében nem vezetett, az első pár nap szinte retteg, akárhányszor vezetnie kell. Mbejane, Sean zulu barátja meg egyenesen kijelenti, hogy ebbe ő bele nem ül, mert szerinte ez valami démoni masina, és inkább fut a Rolls mellett. Amikor aztán végre kifogy a benzin, Sean igencsak megkönnyebül, mert csak Cape Townból lehet hozatni, az meg beletelik legalább két hétbe.

Rod Hoisingtontól a One deadly sistert azért kezdtem el olvasni, mert ingyen volt. Persze ez még így önmagában nem lett volna elég, de elég jó kritikákat kapott az Amazonon, szóval úgy döntöttem, talán megéri időt áldozni rá, ha már pénzt nem is kell.

Az elején furcsa volt nekem ez a könyv, nem is igazán a története miatt, hanem mert olyan sok párbeszéd volt benne, hogy egy idő után már el is vesztettem a fonalat, hogy épp ki mond és mit mond. Hamarosan aztán ehhez hozzászoktam, és onnantól kezdve szinte alig tudtam letenni. Semmi különös nincs egyébként a könyvben, egy könnyed kis detektívtörténet, még a helyszín is a kicsit sablonos Florida. Itt kezd új életet Ray, aki hamarosan egy koktélpartin találja magát, csupa gazdag, képmutató társaságban, ahol aztán ő lepődik meg legjobban, amikor egy dögös vörössel a karján távozik. Hamarosan aztán egy bűnügyi nyomozás kellős közepén találja magát. Ő a gyanúsított.

A könyv másik főszereplője Ray húga, Sandy, aki aztán segít az ügy felgöngyölítésében. Joghallgatóként egy neves cég gyakornoka, és mivel hivatalosan még nem ügyvéd, ezért főleg információszerzésben és felderítésben van tapasztalata, ami pont jól is jön ebben az ügyben, mert a több szálon futó nyomozás lépten nyomon zsákutcába fut, mert az érintettek nem hajlandóak a rendőrséggel szóbaállni.

Egyáltalán nem bántam meg, hogy időt szántam erre a könyvre, és miután túljutottam a kezdeti nehézségeken, igazán élveztem a fordulatokat, különösen a Sandy szemszögéből megírt fejezeteket. Igazán sokat egyébként egyik karakterről se tudtam meg, de ez talán egy szándékos utalás arra, hogy essek neki a következő résznek.

Ezután a Dark Tower sorozat hetedik, befejező részének álltam neki. Továbbra is a kedvenc könyveim közé tartozik, és lenyűgöző, ahogy King összefűzi ezeket a történeteket más, látszólag teljesen független történetekkel, egy régi könyv szereplője hirtelen ismét felbukkan, és Stephen King még saját magát is beleírja az általa teremtett világba. Ebben a könyvben egyébként van egy tudóscsoport, aki kizárólag író könyveinek olvasásával tölti az idejét, és utalásokra vadásznak a történetek között. Nem rossz munka, szívesen csinálnám én is, piackutatás helyett.

A következő könyv a listámon egyébként a Spud harmadik része, de még nem döntöttem el, milyen formátumban fogom megvenni. Az első két rész papírkiadásban van meg, szóval jól mutatna mellettük a polcon, de már annyira megszoktam, hogy minden Kindle. Gyorsabban is olvasok azóta. Bár lehet, hogy csak bebeszélem magamnak, de John szerint is így van.

Jó reggelt


Saturday 8 September 2012

Irene Village Market

A macska nem tudott aludni az éjjel, szóval úgy döntött, mi se aludjunk. Az éjszaka közepén felmászott a hátamra, és dorombolt, mint egy láncfűrész. Hajnal 5 körül végre megunta, de akkor meg kintről szűrödött be valami furcsa zaj. Pár perc után John megállapította, hogy valószínűleg helikopter. WTF?

Reggel aztán elmentünk megnézni az Irene Village Marketet. Mivel tegnap esett, elég nagy sár volt, de szerencsére mire odaértünk ismét kisütött a nap és hideg se volt.

Miután tévedésből majdnem indiait ettem, amit ki nem állhatok, de nem volt nálam szemüveg, szóval nem láttam mi van kiírva, mondtam Johnnak, válasszon nekem valamit, amit még nem ettem. Rövid bolyongás után kiszúrta a vetkoek sátrat, és mivel tavaly valamiért az kimaradt, meggyőzött, hogy próbáljam ki. Miután megláttam, hogy van banános darálthúsos változat chutneyval, nem is kellett tovább győzködni. A vetkoek egyébként leginkább a lángosra hasonlít, csak nem lapos és kerek, hanem olyan, mint egy zsömle.

Később aztán megcsodáltam a csodaszép cupcake kínálatot az egyik sátornál, és az árus rögtön el is kezdte sorolni, melyik milyen ízű. Mivel volt vagy legalább tizenöt féle és mindet elmondta, ezek után rosszul éreztem volna magam, ha nem veszek semmit, úgyhogy kiválasztottam egy csokisat virággal a tetején. Persze már nem emlékeztem, ez pont melyik volt, de nem akartam még egyszer rákérdezni. Azt se akartam megkérdezni, van-e olyan, amiben nincs tej, mert azt gondolom mondta volna, úgyhogy csak szép csendben elvonultam a szerzeményemmel, ettem belőle két falatot, ami pont elég is volt, mert ezek itt nem ismerik a mértéket, ha cukorról van szó.
Szerintem ha itt laknék, rendszeresen kijárnék ide. Ülnék ott a szalmazsákokon, vagy a fa alá kitett fotelokban, innám a friss limonádét és hallgatnám a zenét. A market másik fele egyébként egy bolhapiac. Lehet kapni régiségeket, művészeti alkotásokat és a szokásos bazáros ócskaságokat is.

Friday 7 September 2012

Death Note

John szerint ma történelmi pillanatokat élhettünk át, mert megvettem életem első képregényét. Amikor felvetettem, hogy a Dark Tower sorozat már megvan comic book formátumban, azt mondta, az nem számít, mert azt tőle kaptam, és az Agatha Christie regényét alapul vevő grafikus művet se emlegessem, mert az meg szar. Mondjuk tényleg nem volt jó, az tény.

Mivel itt Dél-Afrikában minden könyv átlagosan kétszer annyiba kerül, mintha az Amazonról rendelném, az meg itt nincs, eddig nem is nagyon nézegettem őket. Ma viszont elmentünk a comic book shopba, bár a többség ezek közül is hajmeresztő áron volt, kiszúrtam egy polcon a Death Note első részét alig £5-ért, és mivel már régóta érdekelt, egyből meg is vettem. Kicsit ugyan furcsa hátulról előre olvasni, de egyelőre tetszik.


Thursday 6 September 2012

Steak and storm

Ma egész nap olyan hideg volt, hogy még a macska is sértődötten szaladt vissza alig egy perces kinttartózkodás után, pedig előtte vagy negyed órán át vernyákolt az ajtó előtt, hogy engedjük ki. Bánatában először a kanárikat terrorizálta, aztán elfoglalta az ágyunkat és ott fetrengett egész reggel. Like he owns the place...

Délben aztán elmentünk egy étterembe valahova Pretoria másik végébe, ami hentesüzlet és múzeum is egyben. Igaz, szinte semmi nem volt felcímkézve vagy rendszerezve; többnyire olyan tárgyakat állítottak itt ki, amit a helyiek ajándékoztak nekik, többek közt John anyuka is, aki egy Singer varrógéppel gyarapította a készletet. Voltak régi bútorok, írógépek, fegyverek, és rengeteg fénykép a búr háború idejéből. Ezek különösen tetszettek, mert múlt héten fejeztem be Wilbur Smithtől a Sound of thundert, ami pont ezt a témát érinti. Annyira tradicionális afrikaans hely egyébként, hogy angolul nagyon nem is volt kiírva semmi, ráadásul egy tábla hirdette, hogy vasárnap Isten nevében zárva vannak, mert egy jó keresztény ilyenkor nem dolgozik.


A pultnál ki lehetett választani, melyik húst szeretném és milyen módon legyen elkészítve. Mivel boereworset már ettem a héten, steaket választottam. Életemben először ettem amúgy rendes steaket, mert bár Angliában szinte mindenhol lehet kapni, eddig az egyetlen amit valaha próbáltam olyan volt, mint egy cipőtalp, úgyhogy jó időre el is ment a kedvem tőle. Kértem még mellé Monkey Gland szószt is, aminek valójában semmi köze a majmokhoz, pedig de jó lett volna. Egy sötétbarna, pikáns szósz, fő összetevője a fokhagyma, a gyömbér és a vegyes gyümölcsös chutney.

Hazafelé aztán kezdett sötétedni, pedig még délután három se volt. Nemsokára be is mondta a rádió, hogy vihar közeleg, még jégesőre is lehet számítani. Mire hazaértünk, már minden különös zöld fényben úszott és a levegő is elég nyomott volt. Pár perc múlva aztán szakadni kezdett az eső és a jég. John megjegyezte, hogy "most már ez is megvolt", láttam vihart és jégesőt is, már megérte augusztusban jönni.

Legközelebb azért majd nem pont így a tél végén jövünk.