Weekend

A hétvégén elmentünk Weybridgebe meglátogatni John nővérééket. A kisváros nincs messze Londontól, de át kellett szállnunk Claphamnél, onnan meg nem olyan egyszerű kijutni. Ahogy John megjegyezte, one does not simply leave Clapham. Legalább fél órát álltunk a peronon, miután átpréseltük magunkat az állomás túlvégén álló jegypénztárhoz, majd vissza oda, ahonnan a vonatunk indult. Ez egyébként nem az első alkalom, hogy ittragadtunk.

Ettől függetlenül azért csak odaértünk, és végre találkoztunk a legújabb unokaöcsivel, Rileyval is. Egyébként Connor és Aron nem csak, hogy megismert, de egyből bevonszoltak a szobájukba megnézni az ágyukat, a Star Warsos képregényt, meg valami legó izét, amit aznap raktak össze. Amikor tavaly láttam őket, nem emlékszem, hogy szóba került volna, hogy én honnan jöttem, de most Aron megkérdezte tőlem, hogy esetleg tudok-e néhány magyar szót. Mondtam, hogy hát esetleg, néhányat... Heh.

Csodával határos módon nem esett, meg hideg se volt, úgyhogy kimentünk piknikezni a ház mögötti kis tóhoz. Hosszas küzdelem után még a hordozható grillt is sikerült beizzítani, nem hiába volt John is meg Morag is kiscserkészek iskolás korukban.

Mialatt a steakek sültek, mi hattyút meg kacsákat etettünk, kipróbáltunk néhány újfajta sört, a kedvencemnek enyhén barackos íze volt, fogtunk egy szitakötőt, ami valami rejtélyes oknál fogva nem akart elrepülni, és békésen tűrte, hogy minden irányból lefotózzuk, meg John felváltva hol a kis Rileyt hordozta körbe-körbe, hol Connort lóbálta a lábánál fogva, én meg mindezt dokumentáltam az utókornak.

Riley egyébként többször is jelentőségteljesen rámmeredt, mintha azt akarná jelezni, hogy vegyem fel, vagy valami ilyesmi, én viszont nem tudtam megszabadulni a gondolattól, hogy amint felveszem, elkezd üvölteni, aztán nem hagyja abba, és majd mindenki csak nézni fog rám szótlanul. Úgyhogy többnyire csak visszameredtem rá, és elhagytam a helyszínt, mint akinek sürgős dolga akadt. Jobb nem kihívni a sorsot magunk ellen, én mindig ezt mondom.

Később aztán még olvasnom kellett Connornak a Star Wars könyvből, ami nem egy különösebb irodalmi remekmű, de szerintem ez neki nem tűnt fel, mert csak kigúvadt szemekkel figyelt, az ötödik oldalnál meg már úgy szorította a kezem, hogy kezdett lilába fordulni. Szerencsére ez már alvás idő volt, úgyhogy Neill elzavarta őket a szobájukba. Nem vagyok én ilyesmihez szokva.

Éjszaka aztán nem sokat aludtam, mert valahol egyfolytában csobogott a víz, aztán a matrac kezdett leereszteni alattam, aztán meg éhes voltam, utána meg szomjas, aztán meg túl világos volt.
Mondanom se kell másnap aztán olyan voltam, mint valami zombi, csak vegetáltam a kanapén amíg a tojásrántotta kész nem lett.

Reggeli után Morag kivitt minket az állomásra, ahol aztán vonatra szálltunk. Az időzítés egyébként nem is letetett volna rosszabb, mert az összes patrióta a faluból pont akkor akart Londonba menni megnézni a királynőt, amikor mi hazafelé igyekeztünk, úgyhogy az egész utat a kapaszkodóhoz szegezve töltöttem, miközben megpbóbáltam nem beleesni a cselesen mögém betolt babakocsiba, bár igen nagy volt a kísértés, köszönhetően annak, hogy a babakocsiban helyet foglaló 5 év körüli kislány azzal próbálta élvezetesebbé tenni az útját, hogy felváltva rugdosta hol a bal, hol a jobb lábamat a sáros gumicsizmájával.

Végül aztán szerencsésen hazaértünk, a metrón már tömeg se volt. Mindenki az ellenkező irányba ment szerencsére. Holnap még mindig ünnepnap van, úgyhogy én most szerdáig ki se teszem a lábam a házból