Tuk Cho

Elmentünk ma ebédelni a Tuk Cho ázsiai étterembe. Már régóta szerettem volna kipróbálni, de valahogy sose volt rá idő. Persze most, hogy végre eljutott, hirtelen fél Ealing úgy döntött, hogy ideje megismertetni csemetéiket az ázsiai konyhával. Rajtunk kívül csak egy idős pár volt, aki gyerek nélkül érkezett, a többi asztalnál egytől egyig fellhető volt egy babakocsi, és egy ülni, meg egyedül enni képtelen kisgyerek.

A szülők láthatóan remekül szórakoztak. Ugyanezt már nem tudnám elmondani a gyerekekről, mert egy kivételéve az összes kórusban üvöltött egész idő alatt. Nem vagyok egy nagy szakértő, de szerintem ez nem annak a jele, hogy jól érzik magukat. A mellettünk ülő pár meg már biztos hozzá volt ehhez szokva, mert rezzenéstelen arccal tömték a fejüket rizzsel, mialatt a babakocsiban a gyerek cékla árnyalatú arccal dobálta magát, hogy csak úgy rázkódott az egész.

Egyébként az a baj, hogy ez nem csak ebédidőben teljesen megszokott, de még este 8 után is látni éttermekben, vagy pubokban, őrjöngő kétéveseket, akik visítva kergetik egymást, vagy rollereznek a pincérnők között, és a pincérnek kell harapós gyerekeket a fáról lepiszkálni, mert a szüleinek az se tűnt fel, hogy az a szerencsétlen már a szomszédba igyekszik a kerítésen át.

A hihetetlen az egészben amúgy az, hogy szinte egy olyan hely sincs, ahova úgy lehetne elmenni, hogy ilyentől nem kellene tartani. Mármint azt azért gondolom, sztriptízbárba már csak nem viszik a sarjat, de hát oda meg én se megyek.

Ehh...