Jó reggelt

Kép: Observando

Things ain't cooking in my kitchen

Tegnap különösen borzasztó vacsorát főztem. Egyébként úgy indult, hogy csirkét csinálok black bean szósszal, úgyhogy mondtam Johnnak, miközben lázasan forgattam körbe a vadul sercegő csirkedarabokat, hogy passzolja a szószt. Ő persze rögtön a kezembe nyomott egy üveget, aminek a tartalmát én azonnal rá is borítottam az addigra már teljesen kezelhetetlenné vált csirkére. Épp megállapítottam volna, hogy máskor ez barnább szokott lenni, meg a szaga is milyen furcsa, amikor a tekintetem az üvegre tévedt, és rögtön rájöttem ennek az okára is. A szósz nem black bean volt, hanem pad thai. Kérdőn néztem Johnra, hogy akkor most mi legyen, de ő csak a vállát vonogatta, hogy hát ezek olyan egyformák. Ráadásul még valami kínai írásjelek is voltak mindkét üvegen... Ehh...
Nem volt mit tenni, befejeztük így, ahogy volt. Az eredmény több, mint lehangoló volt. Szerintem aki a szószt megalkotta, még életében nem evett pad thait, vagy csak kettőt lapozott a szakácskönyvben, nem tudom. Az meg egyébként már szinte teljesen megszokott dolog, hogy akárhányszor valamibe csirkét teszek, azt én a végén nem eszem meg, ami most igen jól jött, tekintve, hogy némelyik csirkedarab meglehetősen ellenállónak bizonyult, és még nyers volt a közepén. *bleeeegh*
Jó tapasztalatszerzés volt mindkettőnk számára, nem minden kínai, ami annak látszik...

Irodai egypercesek

A mai napom szintén annyira érdekes és eseménydús, hogy már túl vagyok egy doboz csokis-cseresznyés croissanton, és még 10 óra sincs.

Irodai egypercesek

Mostanában ritkán fordul elő, hogy az irodában nincs mit csinálnom. Amikor mégis ez a helyzet áll fenn, akkor ez mindig roppant szélsőséges formát szokott ölteni. Ma például úgy dél óta nincs semmi dolgom, és már nagyon úgy csinálni se tudok, mintha lenne.
Ez egyébként mindig ilyen vihar előtti csend...
Az előbb elmentem teázni fél órára. Senkinek nem tűnt fel. De ezt már mondjuk megszoktam. Én már csak ilyen láthatatlan vagyok.
A Baboon Troop egyik alfa hímje meg pont úgy hangzik, mint egy szellemi fogyatékos, akit épp leterített egy stroke. A legújabb hódítását meséli épp valakinek.

Neanderthals

Miután múltkor kinyilatkoztattuk, hogy csak a holttestünkön át maradunk ebben a lakásban tovább, mint nagyon muszáj, az utolsó pillanatban mégis úgy döntöttünk, hogy talán nem augusztus végére kéne időzíteni a költözést, mert pont egybe esne a dél-afrikai nyaralással.
Ez meg nem csak logisztikailag lenne túl bonyolult egyszerre költözni és utazni, de a pénz minderre szintén nem a fán terem.
Szóval miután mindezt eldöntöttük, meg az ügynökségen is bejelentettük, a landlord két nappal később kitalálta, hogy neki mégiscsak kell a lakás. Biztos már hiányoztak neki a neandervölgyi szomszédok. Egyébként miután meghosszabbítottuk a szerződést, megállapítottuk, hogy lehet, hogy ez azt jelenti, hogy kötélből vannak az idegeink, de azért másnap, vasárnap reggel, amikor 7-kor nekiálltak tányért törni és artikulálatlanul üvölteni, szóltunk a rendőröknek, hogy talán érdemes lenne megnézni, ki öl kit. Meg is nézték, csönd is volt egy hétig, de minden csoda három napig tart, mert a következő vasárnap már ugyanúgy ordítottak, mintha mi sem történt volna.
Ehh...

Jó reggelt

Kép: Carolyn Burgess

Dragon

A főnökömnek néha azért jó ötletei is vannak. Ma például a Starbucksban tartottuk a team meetinget. Még óriási cookiet is hozott, amire aztán Mario az első adandó alkalommal lecsapott, alig tudtuk visszaszerezni tőle.

A mai egyébként csak különleges alkalom volt, a következő meeting majd biztos megint a halszagú tárgyalóban lesz. Szóval a főnök egy hónapig távol lesz, és arra az időre most ünnepélyesen kinevezte Frenchiet helyettesnek aztán ezért kellett itt villogni a kávézóval. A hosszas távollét oka egykébnt az, hogy elveszi (vagy csak eljegyzi, same thing...) a barátnőjét, aki egy igazi rettentő sárkány.
Azért amikor már az ilyeneket is elveszi valaki, nekem mindig megfordul a fejemben, hogy talán én csinálok valamit rosszul...

Kingsmouth

Azt már az első béta hétvége alatt megállapítottam, hogy a The Secret World első helyszíne, Kingsmouth, egy igazán hangulatos kisváros, olyan, amilyenben sok Stephen King történet is játszódik. A játék egyik vezető designere, Martin Bruusgaard, is azt nyilatkozta, hogy lesznek itt utalások Kingre, de Edgar Allen Poe-ra is.

Igaz, eddig főként a történettel voltam elfoglalva, de néhány King utalást így is sikerült kiszúrnom.
Flagg az egyik ügyeletes főgonosz King számos regényében, mint például a Dark Tower sorozatban, a The Stand-ben (Végítélet), vagy a The Eyes of the Dragon-ban (A sárkány szeme/A Mágus). Kingsmouthban járva pedig egész biztos hogy előbb-utóbb elsétálunk a Flagg's Pharmacy mellett.

 Nem sokkal messzebb aztán ott a King of Books könyvesbolt.

A kikötőtől nem található a Dufresne & Son Marine Supplies nevezetű üzlet, ahonnan egy kitűzött üzenet alapján eljutunk Danny Dufresne-hez, aki talán ugyancsak egy referencia King által életre keltett Andy Dufresn-re, aki a Shawshank Redemption (A remény rabjai) főszereplője.

A Susie's Diner pedig egyszerűen csak az egyik kedvencem a helyi nevezetességek közül...
Szinte látom magam előtt hogy nézhetett ki, amikor még nem zombik lakta lerobbant épület volt, hanem a zenegépből rock&roll szólt, a rózsaszín egyenruhás pincérnő egy kávéskannával járkált az asztalok között, és az atlétatrikós, pocakos szakács jókedvűen sütögette a burgereket a neonfényben...

The Rainbow Yeti sometimes can be seen on buses

A szivárványos jeti néha elhagyja rejtekhelyét, és az emberek közé vegyülve tömegközlekedik...

Secret World Beta Weekend 3: Hell Raised

Gamer girlként nekem a történet és a hangulat mellett az is számít, hogy néznek ki a szereplők az adott játékban. Tegnap kezdetét vette a The Secret World harmadik béta tesztje, és örömmel láttam, hogy nem csak új küldetéseket és történetszálakat adtak az eddigiek mellé, de már elég sokféle ruhából is lehet válogatni a karakterkészítés során.

A legutóbb a szerencsétlen karakterem, Suzy kénytelen volt egy röhejes kockás ingben, nevetséges farmer halásznadrágban és hatalmas cowboy csizmában futkosni a zombik után, mert a többi gönc még ettől is rettenetesebb volt.

Ez alkalommal viszont találtam egész elfogadható öltözéket Sue Ellen számára, mert ugye a fehér ingen sokkal jobban mutatnak a vérfoltok. Azaz csak mutatnának, mert a vér bár fröcsög, a karakterünk nem csöpög tőle egy-egy sikeres kivégzőkörút után.

Azért azt is érdemes megnézni, mások mibe öltöztetik virtuális önmagukat. Lefogadom, a legtöbb apró blúzt, miniszoknyát és tűsarkút viselő ledér nőszemély mögött egy pasi kattogtatja az egeret.

Szóval leszögezhetjük, ebben a játékban megvan a lehetőség tisztességesen felöltözni, de akár sztriptíztáncosokat megszégyenítő szerelést is választhatunk, és így van ez jól, mindenki válogathat kedvére. A Tera Onlineban például kifejezetten zavar, hogy a döntési lehetőség abban merül ki, a kék fodros ruhát veszem fel, amiből kilóg a varázslólányom segge, vagy a pirosat, ami meg még ennyit se takar.

 

Ez alkalommal egyébként Dragont játszottam, nem Templart, szóval a történet Koreában kezdődött, nem Londonban, de hamarosan ismét csak Kingsmouthban találtam magam, ami továbbra is elbűvölő. Mondom ezt úgy, hogy az utcákat zombik és egyéb rettenetes izék járják. Ezen kívül még lecseréltem az assault riflet mágikus képességekre, így most már a zombivadászatot is élvezem, nem csak a tájat.

The Weirdo

A csütörtöki meeting végül nem volt olyan rettenetes, mint amilyenre számítottam. Persze, ahogy azt előre megmondtam, mindenki főként a focival volt elfoglalva, de legalább ez elvonta a figyelmüket az asztalra felhalmozott nassokról pont eléggé ahhoz, hogy ne kelljen tömegverekedésbe bocsátkozni a falatokért. Csirkeszárnyból így is csak egyet ettem, mert a többit fél pillanat alatt elkapkodták, úgyhogy főként sültkrumplit és scampit pakoltam a szalvétámra, mert az nagyon senkinek se kellett.

 Aztán amikor épp amikor Rebeccával és Carával megállapítottuk, hogy ez így elég kínos, hogy mindenki a meccset nézi, odalépett hozzánk az egyik ügyfél, Mr. Giggles, végignézett rajtunk, és megállapította, "You have very small teams in your office". Mi csak néztünk egymásra, hogy ez meg miről beszél, amikor vigyorogva hozzátette, "Well, you are not very tall, are you?". Erre persze már mi is vigyorogni kezdtünk, mert tény, hogy csak épp nem vagyunk hobbitok, Mr. Giggles meg igencsak fölénk tornyosult. Mielőtt visszatért volna a focimeccshez, még hozzátette, "I don't mean to be rude... but you are small..."
Ehh.

Az este végére azért eléggé elfáradtam, hosszú nap volt, meg a söröskorsóm is igencsak nehéz volt. Mario el se akarta hinni, úgyhogy azzal a lendülettel amivel kikapta a kezemből majdnem el is dobta. Aztán még páran odajöttek és a csodájára jártak. A sör egyébként ritka jó volt, ráadásul az első újzélandi sör, amit valaha láttam, úgyhogy persze muszáj volt egyből ki is próbálni. Nice Kiwi beer, freakin' heavy beer stein...

Ott volt egyébként Colin, the weirdo, aki a legutóbbi alkalommal csak meredt a kinyújtott kezemre, amikor bemutatkoztunk, aztán inkább megrázta a mellettem álló Rashidét, az este további részét meg egy homályos sarokban állva töltötte, ahonnan aztán gyanakvó pillantásokat lövellt felénk. Már előre fel voltam készülve, hogy majd megint valami hasonlóval rukkol elő, de aztán legnagyobb meglepetésemre elkapta a kezem, és hosszasan rázogatta. Bár az is lehet, hogy azóta valaki felvilágosította, hogy kinyújtott kézre meredni, majd a személyt ignorálni nem illik.

Ettől függetlenül megint csak furcsa volt. Amikor kiderült, hogy Rebecca Golders Greenben lakik, egyből megjegyezte, hogy biztos azért, mert zsidó. Rebecca hiába mondta, hogy csak mert itt főként azok laknak, ő nem az, a Weirdo csak legyintett, hogy nem kell azt szégyellni, és láthatóan remekül szórakozott saját szellemességén. Amikor aztán Rebecca harmadszorra mondta, hogy ő nem az, a Weirdo rávágta, hogy akkor talán át kellene térnie, majd huncutul megrázogatta Rebecca orra előtt a rákot, amit előtte kapott fel a tányérról, és még rajta volt a feje meg a lábai.

Aztán persze engem is kivallatott, hogy én miféle vagyok. Amikor mondtam, hogy hun, csak hümmögni kezdett, pedig már fel voltam készülve a lovas utalásokra, de végül csendben maradt... Mr. Giggles is elhallgatott, aztán csak nézett, nézett, még egy kicsit derékból előre is hajolt. Végül bevallotta, hogy én vagyok az első magyar, akivel valaha találkozott. Azt meg gondolom jól meg kell nézni, mint teszem azt az első sarkvidéki ember múmiáját a múzeumban...

Amikor végül elindultunk hazafelé, Michael Awesome, aki az estét szervezte, és egyébként kollegám, megragadta a kezem, és közölte, hogy mennyire örül, hogy látott. Nem tudom, minek örült annyira, az irodában minden nap lát, de arra nem képes, hogy köszönjön. Bezzeg, ha izmos rögbis fiú lennék...

Bookworm

Irodai egypercesek

Nem sok kedvem ma délután az ügyfelekkel szervezett ivászattal egybekötött meetinghez, de így legalább előbb végezhetek, meg majd biztos megint lesz csípős csirkeszárny, sonkába tekert mozzarellagolyó, meg sör is, mint a múltkor, úgyhogy majd azzal vígasztalódok, ha túlságosan unalmas lesz.

A pubban, ahol találkozunk velük, mindig mutatják az aktuális focimeccset, szóval szerintem úgyis azzal lesz mindenki elfoglalva. Az egyikük a múltkori találkozóra amúgy focimezben jött.

Ehh...

Frenchie

Frenchie a minap kávézás közben hirtelen elhallgatott, majd a bögréjébe suttogta, hogy azt álmodta az éjjel, hogy meghalt. Hirtelen azt se tudtam, mit mondjak, még a kávémat is kishíján félrenyeltem, aztán csak együttérzően hümmögtem. Azzal nagyon nem lehet melléfogni.
"Megint halállal álmodtam", jelentette be Frenchie a mai kávészünetben, a suttogásnál szintén nem sokkal hangosabban. Tekintete a semmibe meredt.
"... megint meghaltál?", kérdeztem vissza szintén suttogva, amikor már egy ideje csak ült ott csendben. Idegesen körbepillantottam, de nem volt a konyhában rajtunk kívül senki.
"Nem", felelte Frenchie, szinte ábrándosan, szemei a mennyezetet pásztázták. "De megöltem az egyik barátom nővérét". Egy furcsa kis félmosoly jelent meg az ajkain, a szeme huncutul csillogott.
"... ehm... hát ez igazán... ehm, érdekes" mondtam kínomban.
"De tudod, mi az igazán vicces?", ekkor már nyíltan mosolygott.
"Mi?", kérdeztem elhaló hangon.
"Ennek a barátomnak nincs is nővére", válaszolt Frenchie és elégedetten belekortyolt a kávéjába.

Persze, hogy nincs, miután eltette láb alól...

Irodai egypercesek

A Baboon Troop és néhány követőjük az irodában nézi az angol-francia focimeccset. Természetesen azt ugye csöndben nem lehet, úgyhogy ötpercenként állatias üvöltés töri meg az amúgy is ritka csendet.

Megjegyzem egyikük se angol, se nem francia (azok tapintatosan elhúztak a pubba meccset nézni), szóval elmehet az összes a fenébe, de most komolyan.
Annak is letörném a kezét, aki a körmével kopog az asztalon már vagy tíz perce, csak találjam ki, melyik az.

Dear Watson

Tegnap hirtelen felindulásból kihajítottam a ruháim felét. Először persze arra gondoltam, a sok fánk meg peanut butter miatt nem férek bele már egyikbe se, de miután logikusan újra végiggondoltam, arra jutottam, hogy még ha így is lenne, magasabb a nassolástól biztos nem lettem, márpedig a kiszórt vackok nagy része nem csak túl szűk, de túl rövid is, és biztos vagyok benne, hogy amikor megvettem, még takarta a fenekem. Szóval kedves Watson, a ruháim összementek.

A bizonyítékok megvizsgálása után levontam a következtetést, hol nem kell többet venni semmit, továbbá vissza kell térnem azokhoz az üzletekhez, ahol pár éve vásároltam. Persze ez azt jelenti, hogy majd megint mehetek tolongani a Westfieldbe, meg tömeget taposni az Oxford Streetre.
Ehh...

Birds, flowers, hearts by mnory featuring floral dresses

Timeless by mnory featuring white tops

Retro by mnory featuring a collared dress

Over my dead body

Kaptunk egy levelet az ügynökségtől, akitől a lakást béreljük. Csak szólni akartak, hogy augusztusban lejár a szerződésünk (végre), és tudassuk velük a levél végén elhelyezett három állítás egyikének bekarikázásával, hogy maradunk-e.

Mivel olyan válasz nem volt, hogy "Over my dead body", bejelöltük az utolsót, miszerint nem kívánjuk meghosszabbítani a szerződésünket. Pedig a lakás maga tetszik, csak a gettószerű állapotokból van már elegünk, meg az se különösebben nagy élmény, hogy a mellettünk élő barlanglakók veszekedéseit, verekedéseit és visítozásait kell hallgatni reggel hajnaltól éjfélig.

Általában futó léptek zajára szoktam ébredni 5.30 és 6 között, majd ezt követik a hangos puffanások, és mintha valaki vascsöveket ütögetne össze közvetlenül mellettünk. Ez után általában a nő lép a színre fejhangon ordítva, amire a gyerek torkaszakadtából üvölteni kezd, amire aztán általában megjelenik a neandervölgyi hím is, futkosnak kicsit körbe körbe, a hím néha artikulálatlan morgásokat és üvöltéseket hallatt.
Néhanapján ez után jön az a rész, amikor a tányérokat törik, szigorúan ahhoz a falhoz vagdosva, ami a mi hálószobánkkal közös. Máskor meg olyan hangok szűrődnek át, mintha Jean-Claude van Damme és Dolph Lundgren a szomszédban próbálná a Tökéletes katona verekedős jeleneit (nagy kedvencem volt egyébként a film), amiben változatos berendezési tárgyakhoz vagdossák egymást.

A gyerek amúgy olyan négy év körüli lehet, és az átszűrődő párbeszédek alapján a neve "You fuckin' idiot", vagy "Get out you peace of shit". De lehet, hogy az egyik a testvére, bár az még túl kicsi, hogy magától menjen bárhova is.

Szóval nem, nem szeretnénk meghosszabítani a szerződést, és eltölteni még egy évet ezeknek a tőszomszédságukban. Csak a holttestemen át.

Thank you very much.

Flipper Dipper

Tegnap délután az irodában egy kérdőívet kellett tesztelnem, ami tele volt halrudacskákat, lazacos tésztát és peri peri csirkét ábrázoló képekkel. Úgy húsz perc után már majd' megvesztem, olyan éhes voltam, és hiába ettem meg a későbbre szánt szőlőmet némi sajttal meg oatcake-kel, egyre csak a fish flipper dipperre tudtam gondolni.

Végül aztán megtörtem és elkezdtem fosztogatni a mögöttem lévő asztalra kipakolt dobozokat tele fánkkal, csokival, cookieval és hasonlókkal, amit az egyik kollega volt szíves odahordani nekünk a jó ég tudja milyen okból. Szóval elkezdtem rájárni a fánkokra. A harmadiknál Dory, aki a piknikasztal mellett ült, jelentőségteljesen rám meresztette a szemeit, mire én csak odavetettem, "Do you want one?". Úgy látszik nem kért, vagy csak elég fenyegető hangsúllyal kérdeztem, mert nyelt egy nagyot és sietősen beletemetkezett valami papírokba.

A fánk egyébként szar volt, és minden egyes harapásnál gejzírként tört fel belőle valami ragacsos piros trutymó, ami elvileg málnalekvár volt, de szerintem málnát még az nem látott.

Jó reggelt

Kép: Nine & Sixteen

Kindle

Bár mára vártam, de még tegnap megjött a Kindle, amit kedden rendeltem. Épp időben, mert a Dark Tower - The Wolves of the Calla sehogy nem akart beférni a táskámba. A nagy, illusztrált kiadás van meg belőle, szóval azzal amúgy sem szeretnék ide-oda sétálgatni.

Mostantól kezdve egy egész könyvtárrat fogok állandóan magammal hordani...

So much better than porridge

Az amerikai művész, Wilhelm Staehle, amikor éppen nem vadászik, vagy hobbijának, a taxidermiának hódol, különös "árny képeket" készít. Rövid kis bemutatkozójában a mester mindenkinek azt kívánja, leljék örömüket a műveiben, de legalábbis kíméljék meg a véleményüktől, amennyiben nem tetszenek.

Képek: Shilouette Masterpiece Theatre - Wilhelm Staehle

Irodai egypercesek

Smelly Troll ma mögémsettenkedett az irodában, és bár hallottam, hogy mondja a magáét, azt hittem, a mellettem ülő Frenchiehez beszél. Frenchie meg azt hitte, nekem magyaráz, úgyhogy szerencsétlen hiába adta elő a háromperces monológot, mi csak meredtünk a monitorunkra rezzenéstelen tekintettel.

Ehh

Tuk Cho

Elmentünk ma ebédelni a Tuk Cho ázsiai étterembe. Már régóta szerettem volna kipróbálni, de valahogy sose volt rá idő. Persze most, hogy végre eljutott, hirtelen fél Ealing úgy döntött, hogy ideje megismertetni csemetéiket az ázsiai konyhával. Rajtunk kívül csak egy idős pár volt, aki gyerek nélkül érkezett, a többi asztalnál egytől egyig fellhető volt egy babakocsi, és egy ülni, meg egyedül enni képtelen kisgyerek.

A szülők láthatóan remekül szórakoztak. Ugyanezt már nem tudnám elmondani a gyerekekről, mert egy kivételéve az összes kórusban üvöltött egész idő alatt. Nem vagyok egy nagy szakértő, de szerintem ez nem annak a jele, hogy jól érzik magukat. A mellettünk ülő pár meg már biztos hozzá volt ehhez szokva, mert rezzenéstelen arccal tömték a fejüket rizzsel, mialatt a babakocsiban a gyerek cékla árnyalatú arccal dobálta magát, hogy csak úgy rázkódott az egész.

Egyébként az a baj, hogy ez nem csak ebédidőben teljesen megszokott, de még este 8 után is látni éttermekben, vagy pubokban, őrjöngő kétéveseket, akik visítva kergetik egymást, vagy rollereznek a pincérnők között, és a pincérnek kell harapós gyerekeket a fáról lepiszkálni, mert a szüleinek az se tűnt fel, hogy az a szerencsétlen már a szomszédba igyekszik a kerítésen át.

A hihetetlen az egészben amúgy az, hogy szinte egy olyan hely sincs, ahova úgy lehetne elmenni, hogy ilyentől nem kellene tartani. Mármint azt azért gondolom, sztriptízbárba már csak nem viszik a sarjat, de hát oda meg én se megyek.

Ehh...

Weekend

A hétvégén elmentünk Weybridgebe meglátogatni John nővérééket. A kisváros nincs messze Londontól, de át kellett szállnunk Claphamnél, onnan meg nem olyan egyszerű kijutni. Ahogy John megjegyezte, one does not simply leave Clapham. Legalább fél órát álltunk a peronon, miután átpréseltük magunkat az állomás túlvégén álló jegypénztárhoz, majd vissza oda, ahonnan a vonatunk indult. Ez egyébként nem az első alkalom, hogy ittragadtunk.

Ettől függetlenül azért csak odaértünk, és végre találkoztunk a legújabb unokaöcsivel, Rileyval is. Egyébként Connor és Aron nem csak, hogy megismert, de egyből bevonszoltak a szobájukba megnézni az ágyukat, a Star Warsos képregényt, meg valami legó izét, amit aznap raktak össze. Amikor tavaly láttam őket, nem emlékszem, hogy szóba került volna, hogy én honnan jöttem, de most Aron megkérdezte tőlem, hogy esetleg tudok-e néhány magyar szót. Mondtam, hogy hát esetleg, néhányat... Heh.

Csodával határos módon nem esett, meg hideg se volt, úgyhogy kimentünk piknikezni a ház mögötti kis tóhoz. Hosszas küzdelem után még a hordozható grillt is sikerült beizzítani, nem hiába volt John is meg Morag is kiscserkészek iskolás korukban.

Mialatt a steakek sültek, mi hattyút meg kacsákat etettünk, kipróbáltunk néhány újfajta sört, a kedvencemnek enyhén barackos íze volt, fogtunk egy szitakötőt, ami valami rejtélyes oknál fogva nem akart elrepülni, és békésen tűrte, hogy minden irányból lefotózzuk, meg John felváltva hol a kis Rileyt hordozta körbe-körbe, hol Connort lóbálta a lábánál fogva, én meg mindezt dokumentáltam az utókornak.

Riley egyébként többször is jelentőségteljesen rámmeredt, mintha azt akarná jelezni, hogy vegyem fel, vagy valami ilyesmi, én viszont nem tudtam megszabadulni a gondolattól, hogy amint felveszem, elkezd üvölteni, aztán nem hagyja abba, és majd mindenki csak nézni fog rám szótlanul. Úgyhogy többnyire csak visszameredtem rá, és elhagytam a helyszínt, mint akinek sürgős dolga akadt. Jobb nem kihívni a sorsot magunk ellen, én mindig ezt mondom.

Később aztán még olvasnom kellett Connornak a Star Wars könyvből, ami nem egy különösebb irodalmi remekmű, de szerintem ez neki nem tűnt fel, mert csak kigúvadt szemekkel figyelt, az ötödik oldalnál meg már úgy szorította a kezem, hogy kezdett lilába fordulni. Szerencsére ez már alvás idő volt, úgyhogy Neill elzavarta őket a szobájukba. Nem vagyok én ilyesmihez szokva.

Éjszaka aztán nem sokat aludtam, mert valahol egyfolytában csobogott a víz, aztán a matrac kezdett leereszteni alattam, aztán meg éhes voltam, utána meg szomjas, aztán meg túl világos volt.
Mondanom se kell másnap aztán olyan voltam, mint valami zombi, csak vegetáltam a kanapén amíg a tojásrántotta kész nem lett.

Reggeli után Morag kivitt minket az állomásra, ahol aztán vonatra szálltunk. Az időzítés egyébként nem is letetett volna rosszabb, mert az összes patrióta a faluból pont akkor akart Londonba menni megnézni a királynőt, amikor mi hazafelé igyekeztünk, úgyhogy az egész utat a kapaszkodóhoz szegezve töltöttem, miközben megpbóbáltam nem beleesni a cselesen mögém betolt babakocsiba, bár igen nagy volt a kísértés, köszönhetően annak, hogy a babakocsiban helyet foglaló 5 év körüli kislány azzal próbálta élvezetesebbé tenni az útját, hogy felváltva rugdosta hol a bal, hol a jobb lábamat a sáros gumicsizmájával.

Végül aztán szerencsésen hazaértünk, a metrón már tömeg se volt. Mindenki az ellenkező irányba ment szerencsére. Holnap még mindig ünnepnap van, úgyhogy én most szerdáig ki se teszem a lábam a házból

Jó reggelt

Kép: Tomayto

Life is a bitch. Oh no, wait. That's you

Filoména, akit John egyébként halálos ellenségének kiáltott ki, amikor még itt dolgozott, ma rákérdezett, hogy mi a helyzet Johnnal, hogy tetszik neki a szabadság.
"Hát, gondolom el tudod képzelni", mondtam nagy sejtelmesen, de úgy tűnt, Filoména képzelete úgy szárnyal, mint a döglött veréb, mert csak visszakérdezett, hogy ezt meg ugyan hogy értem.
"Ki ne élvezné, hogy egy hétig csak a lábát lógathatja, nem?", sugalltam, ezúttal már kicsit lényegretörőbben.
"... ah, értem. Akkor jó neki", vonta le a következtetést, amihez aztán én nem is fűztem hozzá semmit. No shit, Sherlock.
"De hogy eltűnt az utolsó napján", folytatta Filoména. "Azért az milyen volt már... Nem?"
"Én megértem, ha már a háta közepére se kívánta az egészet", mondtam neki, miközben újra felidéztem a beszélgetésemet Johnnal az utolsó napján, amikor a kávészünetben elmesélte, hogy Filoména a szokásos faragatlan stílusában el akarta küldeni a belvárosi irodánkba, ő meg közölte vele, hogy ne röhögtesse már, az utolsó délutánját nem ott fogja eltölteni.
"Ezt hogy érted?", csúszott fel Filoména szemöldöke a homloka közepére.
"Hát, gondolom el tudod képzelni", feleltem, meg kicsit még a szemeimet is forgattam, majd sejtelmesen nevetgélve kivonultam.

Diamond Jubilee

Nem csak Anglia, de az egész Királyság Diamond Jubilee lázban ég már egy ideje. A királynő uralkodásának 60. évfordulóját ünnepeljük ezen a hétvégén. Ennek örömére egyébként hosszú hétvégénk lesz, ahogy tavaly William és Kate esküvőjére is beiktattak egy ünnepnapot.
Az egyetlen másik uralkodó, aki szintén megünnepelhette ezt a napot, Victoria királynő volt 1897-ben.

Kép: Telegraph
Holnaptól egyébként sok helyen lezárják az utakat, különböző utcabálakat, piknikeket rendeznek, szombaton a királynő kilátogat az Epsom derbire, vasárnap a Temzén fog hajókázni egy egész flottával, hétfőn koncert lesz a Buckingham Palace előtti téren, valamint szintén ezen a napon fogják meggyújtani a jubileumi fáklyákat nem csak Angliában, hanem Kanadában, az Egyesült Államok néhány államában, Szenegálban, Trinidadon, és még számos más országban; többségük a Commonwealth of Nations (Nemzetközösség) tagja.

Az üzletekben már jó ideje minden angol vonatkozású dolgot  union jack mintába csomagoltak. A teától kezdve a kekszeken, uborkás szendicsen, és cumberland kolbászon át a Pimmsig mindent az Egyesült Királyság zászlója díszít, ahogy külön erre az alkalomra gyártott union jack szalvéták, tányérok és papírpoharak is kaphatóak a piknikre. Very patriotic picnic stuff.

Ezen kívül felfedeztem még pár very british szendvicset, stílusosan londoni jelképeknek álcázva.
Igaz, attól, hogy a sajtos szendvics telefonfülkének, vagy épp emeletes busznak volt álcázva, még nem nem lett jobb íze, de remekül elszórakoztam a beszerzésükkel az elmúlt három napban.

Egyébkén a red leicester szendvics kimondottan finom, már ha nem papírízű kenyérből készül, és a tojásos szendvics se rossz, ha van a szószban elég mustár, és a töltelék nem két száraz kenyérszelet közé van spórolósan beapplikálva.

A Telegraphban naponta jelentetnek meg újabb cikkeket, képsorozatokat a királynőről. Az egyik kedvencem a "Hatvan év, hatvan kép", de tetszett még a királynő ruháit bemutató sorozat is. Ez utóbbi elég vicces, a képsorozat egész fiatal korától kezdve követi nyomon, hogyan változott az öltözködése az évek során. Mire a sorozat végére értem, le kellett vonjam a következtetést, hogy nem sokban. Még a haját is ugyanúgy hordja, mint a '60-as években, szóval különösebben érdekes divatfogásokra nagyon nem kell számítani tőle.