You can't see it - You can't get it

Szombaton elmentem szemüveget csináltatni. Már kicsit unalmas volt, hogy soha nem látok semmit. Ebből kifolyólag aztán mindenhol általában ugyanazt rendeltem, amit már egyszer felfedeztem, mert nem volt kedvem hunyorogva meredni a különleges ajánlatokra, vagy épp a napi menüre a táblán, miközben mögöttem egyre csak nő a sor. John is rágta már a fülem úgy másfél éve, amióta feltűnt neki, hogy nem látok. Szerdára lesz kész egyébként, és szerinte egy egészen új világ fog előttem megnyílni.

Utána az egyik kedvenc thai éttermünkbe mentünk ebédelni, ahol szokás szerint pad thait ettem, ahogy mindig. Ezt mondjuk nem azért, mert az étlapot se látom, hanem mert én már csak ilyen unalmas vagyok, híján mindenféle kalandvágynak. Na jó, ez sem igaz így ebben a formában, de az tény, hogy minden étteremben és pubban megvan az, hogy mit választok az esetek túlnyomó részében. Ezek általában olyan ételek, amiket nagyon szeretek, de itthon nem állnék neki csinálni, mert bonyolult, sokáig tart, vagy éppen rengeteg minden kell hozzá.
A szokásos sörünk épp nem volt raktáron, mert előző este kiitta valaki a készletüket, volt helyette Singha, úgyhogy ebben kénytelen voltam felhagyni a hagyományokkal.
Vasárnap elmentünk Uxbridge-be megnézni a The Avengerst. Bár nem vagyok egy képregényszakértő, azért a fő karaktereket ismertem már az előzményfilmekből, csak azt kellett megnéznem előtte, ki az a Maria Hill - ügynök, nem superhero -, és Captain America nagy kedvencem amúgy is, szóval nekem tetszett. Hasonlóképp lehetett ezzel a mellettünk ülő nő is, aki kétpercenként tett valami megjegyzést, meg vihogott és a karfát csapkodta nagy izgalmában. Ilyenkor sajnálom, hogy én nem tudok csak úgy átváltozni, mint a Hulk, mert szívesen orrbavágtam volna úgy a tizedik perc után.

Odafelé menet egyébként még a Metropolitan Line-on is utaztam, ami bár ugyanolyan metróvonal, mint a többi, nincs benne semmi különös, de eddig még soha nem használtam, pedig itt élek már öt éve. Arra azért rácsodálkoztam, hogy a vonat nem volt felosztva a szokásos kocsikra, hanem végig lehetett rajta sétálni az elejétől a végéig - nem sétáltam végig, csak mondom. Ilyet utoljára Barcelonában láttam, meg is jegyeztem Johnnak, hogy "like the train in Spain", amire ő egyből rávágta, hogy "stays mainly in the plain"*. Ezen aztán bárgyún vigyorogtunk, mint egy Star Trek TNG szereplő egy-egy teátrális Picard monológ után.

Season 1. Episode 19.

Hazafelé aztán kishíján lekéstük az utolsó vonatot, már csak alig fél perc volt hátra az indulásig, tisztára olyan volt, mint a filmekben, a kijelzőre szegezett tekintettel siettünk az utolsó kocsi felé, miközben egyre pörögtek a másodpercek, és úgy éreztem, mintha térdig érő lekvárban kéne kapkodnom a lábaimat, és egyre azt képzeltem, hogy majd nem működik a kártyám, és nem tudok bejutni a vonathoz, vagy majd megbotlok és ahogy lassított felvételben zuhanok a peronra, a szerelvény elrobog nélkülem.

Ehh...
_________________________________________________
* The rain in Spain stays mainly in the plain - My Fair Lady