Cannot be unseen...

Pár napja ebédszünetben az iroda mögötti parkban sétáltunk Johnnal, amikor az egyik padon ismerős alakot véltem felfedezni. Mióta újra látok, ez már csak így megy. John persze szokás szerint nem vett észre semmit, pedig ő lát. Szóval oldalbaböktem, és a pad felé biccentve már épp megjegyeztem, hogy az egymásra tekeredő pár egyik tagja pont úgy néz ki, mint a kollegánk, Mario, amikor is rájöttem, hogy nem csak úgy néz ki, hanem...

Továbbhaladva aztán halkan megjegyeztem, hogy a legutolsó dolog, amire számítottam volna az Mario és Olga egymásba fonódva. Erre már John is felkapta a fejét, de be kellett valljam, hogy igazából csak a lány cipőjét láttam és azt, hogy valami szőke, meg különösebben nem is csigáz fel a dolog.

Később aztán, amikor ez a kettő együtt érkezett vissza a szünetről és Olga többször is hátrafordult, hogy rámmeredjen, már tudtam. Arra gondoltam, hogy most biztos azt nézi, kinek mondtam már el és próbálja leolvasni az arcokról, hogy ki mit tud.

Persze nem ismer ő még engem, én van, hogy álló nap két szót nem szólok senkihez, az ő románcuk meg aztán nem olyasmi, ami miatt szakítanék a jól bevált szokásaimmal.
"Szóval Olga és Mario", mondtam hazaérve Johnnak.
"Ez biztos?", kérdezett vissza.
"... együtt jöttek vissza... és ugye mondtam ott a parkban, hogy a lánynak csak a cipőjét láttam. Mekkora az esélye, hogy Olga ma pont ugyanolyat vett fel?"
A következő nap egyébként Olga ismét többször is hátralesett. Ha arra számított, hogy én addigra már elmeséltem mindenkinek, akkor csalódnia kellett. Van, hogy egész álló nap két szót nem szólok senkihez, az ő románcuk meg aztán még csak hírértékkel se bír, úgyhogy tényleg kár is lenne miatta ezen a jó szokásomon változtatni.

Mára aztán úgy tűnik, teljesen összeroppantak, és most már nyíltan, fényképes bizonyítékokkal ellátva közzé is tették a hírt. Nyilván a könyörtelen pszichológiai hadviselés törte meg őket, amit az elmúlt napokban ellenük folytattam.

Ehh...