Susan Hill - The Woman in Black

Susan Hill nevével először Stephen King oldalán találkoztam. Ő ajánlotta az írónő könyveit, a Woman in blacket pedig külön ki is emelte, és ugye, ami a mesternek tetszik, az rossz nem lehet. Szóval így történt, hogy végül megvettem a könyvet, és egy nap alatt ki is olvastam. Meglepően rövid a regény, így aztán nem is jutott benne hely túlbonyolított, terjengős leírásokra, de ez nem hogy elvesz a történet erejéből, inkább csak még hátborzongatóbbá teszi azt.

A történet rendkívül egyszerű, de a mód, ahogy Susan Hill elénk tárja, meglehetősen hatásos. A lassúnak mondható kezdés után egyszer csak azt vesszük észre, hogy az események őrült tempóval vágtatnak a végkifejlet felé, amiben bár nincs semmi különösebben meglepő, mégis, talán pont ez miatt érezzük még nyomasztóbbnak.

A könyv a főszereplő, Arthur Kipps szemszögéből íródott, az ő visszaemlékezésén keresztül tárul elénk az a történet, amelyre maga a főhős csak úgy utal, mint életének legborzalmasabb, legijesztőbb eseménysorozatára. (Lesz itt spoiler, meg minden, szóval csak óvatosan...)

Arthur Kipps, a 23 éves londoni ügyvéd főnöke megbízásából az isten háta mögötti Crythin Giffordba utazik, hogy elrendezze az elhunyt Mrs. Drablow hagyatékát. Érkezésekor mindenki szívélyesen fogadja, csak akkor kezdenek el furcsán viselkedni, amikor az idős hölgyről kezd kérdezősködni. Hamarosan arra a következtetésre jut, hogy az itteniek igencsak babonásak, de ez valahogy egybevág a vidéki emberekről alkotott elképzeléseiről. A temetésen aztán rajta és a helyi ügyvéden kívül csak egy titokzatos, fekete ruhás nő jelenik meg, de amikor főhősünk kérdezősködni kezd róla, Mr. Jerome halálra váltan másra tereli a beszélgetést. Szintén visszautasítja Arthur kérését, hogy kísérje el a láp közepén álló Eel Marsh Houseba, ahol az idős hölgy élt halála napjáig.

Az öreg Keckwick az egyetlen, aki szó nélkül elkocsikázik a fiatal ügyvéddel a városon kívül eső házhoz, de kérdésekre válaszolni ő sem hajlandó.

A baljós, elhagyatott házban aztán különös események sorozata veszi kezdetét. Arthur próbálja győzködni magát, hogy márpedig kisértetek nincsenek, és fölényes arroganciával gondol a helyiekre, akik hisznek a babonákban, de ettől függetlenül nyomasztja a hely, és minél előbb szabadulni akar. Egyébként ez sem olyan egyszerű, köszönhetően annak, hogy a ház egy mocsaras terület közepén áll, és csak egy töltés köti össze a kisvárossal, ami a nap nagy részében víz alatt áll, és mindent sűrű köd borít.

Másnap, a téli napsütésben aztán ismét jobb színben látja a dolgokat, de eldönti, nem tölt el több időt a házban, mint amennyi tényleg szükséges. Ehhez azonban segítségre lesz szüksége, mert az elhunyt Mrs. Drablow rengeteg, főként haszontalan, iratot halmozott fel, amit kötelességtudóan át kell válogatni. Némiképp ingerülten veszi tudomásul, hogy senki nem hajlandó még csak a háznak a közelébe se menni.

Végül aztán Mr. Daily, egy helyi fölbirtokos, akivel még a vonaton találkozott, szánja meg, és bár ő maga szintén be nem tenné a lábát a helyre, felajánlja Arthurnak az egyik kutyáját, a Spider névre hallgató kis terriert.

A fiatal ügyvéd, immár nem egyedül, felbátorodik, és úgy dönt, a házban tölti az éjszakát, hogy minél hamarabb végezzen a munkájával. A kutya viszont, ahelyett, hogy vidám társaságot nyújtana főhősünk számára, csak rátesz egy lapáttal az amúgy is feszült helyzetre. Amikor Arthur az éjszaka közepén arra ébred, hogy Spider teljes testében megfeszülve, morogva mered az ajtóra, neki is majdnem inába száll a bátorsága. Azt mindenki tudja, hogy a kutyákban megvan az a bizonyos hatodik érzék, szóval egy halálra rémült kutya egy kísértetházban nem túl megnyugtató.
Arthur egyébként elég hamar összerakja kirakós darabjait a levelekből, amiket egy fiókban talált pár halotti bizonyítvány mellett. A rejtély többi részét végül Mr. Daily meséli el neki, miután megígérteti vele, hogy a házhoz nem megy többé vissza.

Én mindig is rajongtam a sötét, viktoriánus hangulatú, titokzatos történetekért, a felszín alatt megbúvó rémségekért, és ez a könyv remekül beváltotta a hozzá fűzött reményeimet.
Már megszereztem a filmet is, mind a régi, 1989-es brit változatot, és az újat is, amiben Daniel Radcliff játssza a fiatal ügyvédet. Viszont miután elolvastam mindkettő történetét, úgy döntöttem, a régit nem fogom megnézni. Olyan mértékben változtatták meg a történetet, beleértve a szereplők neveit, hogy még Susan Hill is felháborodott annak idején.

Az új változat sokban ugyan nem tér el a regénytől, de az apró, finom részleteket úgy tűnik nem tudja visszaadni teljesen. Míg a könyvben a borzongást a finom, lélektani részletek szolgáltatják, a film a jóval direktebb ijesztgetés eszközeihez folyamodott ehelyett, de az még nem baj, attól még ugyanúgy a frászt hozhatja ránk egy elshuhanó sápadt arc, vagy egy meglibbenő függöny. Az egyetlen dolog, amit nem egészen értem, miért kellett a filmben átírni, az a történet befejezése.

A könyv végén Mr. Dailytől megtudjuk, hogy eddig akárhányszor látták a kisvárosban a fekete ruhás nőt, egy kisgyerek meghalt, de talán az átok most véget ért, mert senkivel nem történt semmi. Ez valamelyest megnyugtatja Arthurt, és miután visszatért Londonba, már épp kezdene megfeledkezni róla, amikor egyik nap Stellával és a fiukkal a parkban élvezik a napsütést. A kisfiú és Stella pónifogatot bérelnek, és Arthur a távolból nézi, ahogy vidáman elindulnak a park körül. Nem sokkal később, már éppen visszafelé tartanak, amikor hirtelen a semmiből megjelenik a fekete ruhás nő, kilép a fogat elé, amitől aztán a rémült póni irányíthatatlanná válik, és egyenesen egy fának rohan. A kisfiú ott a helyszínen meghal, Stella pedig olyan súlyosan megsérül, hogy soha nem épül fel, végül pár hónap múlva ő is követi a fiukat.

Szerintem ennél hatásosabb befejezést keresve se találhattak volna a filmhez se...