Patriotic pie

Ahogy azt az elmúlt évek során már megszokhattam, macskát megint csak nem kaptam.

Megkaptam viszont a union jack mintás piteformákat (the very patriotic pie dishes), amik után hetek óta sóhajtoztam. Továbbá John megajándékozott még George R. R. Martin legutóbbi könyvével is, így most már semmi nem akadályoz meg, hogy tovább olvassam a sorozatot.

28

Ahogy telnek az évek, úgy vágyom egyre kevésbé valami különlegesre a születésnapomon. Szóval idén, amikor John megkérdezte, mit szeretnék csinálni, csak hümmögtem pár napig, aztán tegnap mondtam neki, hogy nem szeretnék menni sehova, csak rendeljünk pizzát, vagy valamit, és filmezzünk. Gondolom majd filmet is nekem kell választani, de azt még nem döntöttem el.
Macskát azért még továbbra is szeretnék, de szerintem azt idén se kapok...

The timetraveller's wardrobe

Ha valami különös véletlen (laborkisérlet, fekete lyuk, esetleg furcsa tér-idő görbület) folytán hirtelen a '70-es években találnám magam, szerintem simán el tudnék vegyülni a tömegben az új vanília színű ruhámban. A táskámban ott lapulna a legújabb könyvem, Breakfast for Champions vagy valami hasonló, és a rózsaszín biciklimen tekernék a napsütésben.

Your laugh is... by mnory featuring handbags

Irodai egypercesek

Mindig remekül szórakozok az olyan emaileken, amikben az ügyfeleim különböző hülyeségeket követelnek, de azonnal ám, közben pedig én tudom, hogy leghamarabb másnap délutánra lehet csak megcsinálni, de ők azért csak erőlködnek még párat, meg olyan szófordulatokat használnak, hogy "nagyra értékelném", meg hogy "igazán hálás lennék".

Kétlem egyébként, hogy tudnának tényleg annyira hálásak lenni, még ha valamilyen csoda folytán a kérésük azonnal is teljesülne, úgyhogy az ilyeneket mindig csak rezzenéstelen tekintettel továbbítom az illetékeseknek, aztán ugyanazzal a rezzenéstelen tekintettel közlöm az ügyféllel, hogy az általa apró változtatásnak nevezett dolog valójában azt jelenti, hogy amin már dolgoztunk vagy tizenöt órát, szintén az ő utasításait követve, azt most majdnem teljesen újra kell kezdenünk, úgyhogy aznap már ne számítson semmire. Erre aztán jön a tagadás, és nem akarják elhinni, hogy én "mindent elkövetek" az ügyük érdekében.

Iyenkor azért szívesen rákérdeznék, szerintük mégis mi az a minden, amit nekem el kellene követnem így hirtelen. Remélem nem arról fantáziálnak, hogy én majd ostort fogok pattogtatni a kollegáim hátán, hogy sebesebb munkavégzésre sarkalljam őket.

Ehh...

The Crazy One

Ebédszünetben megint csak a padon ücsörögtem, amikor is megjelent az a kétes kinézetű alak, akit egyszer már láttam pár hete, akkor épp minden arra haladóval közölte, hogy I fuck you... and you too. Aznap aztán még további két őrült keresztezte az utamat, úgyhogy kicsit lesápadtam, amikor az egyikük ma ismét felbukkant. Természetesen hova máshova is ült volna le, mint a velem szemközti padra.

Persze nekem több se kellett, felmarkoltam a szendvicsemet és a park felé vettem az irányt. Úgy döntöttem, ezentúl majd itt fogom eltölteni az időt, olvasgatok a fák alatt és heverészek a fűben. Itt legfeljebb a hangyáktól kell tartani.

Moonrise Kingdom

A Darjeeling Limited volt az első Wes Anderson film, amit valaha láttam. Ugyancsak ez volt az első film, amit Johnnal közösen néztünk meg, amikor először hívtam el hozzám a pár hetes nyilvános helyen történő találkozgatások után. Ő azóta is csak úgy emlegeti, hogy the movie that got me laid.
A rendező legújabb filmje, a Moonrise Kingdom nemrég jelent meg a mozikban.

A történet 1965-ben játszódik, vannak benne kiscserkészek és két fiatal, aki egymásba szeret, és megszökik.

Mindezt a szemet gyönyörködtető New Englanben teszik, csodaszépen megvilágításban, fakó, retró hangulatban.

Inspired by Margery Tyrell

Inspired by Margery Tyrell by mnory featuring pink tops

Weirdo

Az első egyedül töltött ebédszünetemen ma rögtön meg is környékezett egy weirdo. Egy padon ültem a bevásárlóközpontban és a sushimat ettem, amikor is lehuppant mellém egy 75 év körüli, pilótaszemüveges fazon és arról kezdett magyarázni, hogy a sushi az milyen jó, és jövő héten megy Shanghaiba, és majd ott is biztos lesz. Először csak gyanakodva méregettem, mire gyorsan hozzátette, hogy reméli, nem baj, hogy pont ide ült le, de én vagyok az egyetlen valamirevaló személy közel s távol, meg a legcsinosabb is, ezen aztán el is nevetgélt, és hogy ő csak elücsörögne itt, amíg a feleségét várja.

Én csak lázasan tömtem a falatkákat a számba, addig se kell ugye beszélni, ő meg csak mondta a magáét. Mint megtudtam, a lánya itt dolgozik Londonban, bankoknak tervez biztonsági rendszereket, és őt jöttek meglátogatni. Előtte három hetet Görögországban hajókáztak, aztán a hét végén indulnak Shanghaiba, ami nekem is biztos tetszene, mert késő estig lehet vásárolni, sőt, a boltok csak úgy ki is nyitnak az embernek, ha van elég pénze. Ennél a pontnál aztán megrázogatta az aranyóráját.

Persze arról is kifaggatott, hogy én mit csinálok, és honnan való vagyok. Amikor megemlítettem, hogy Magyarországról, a térdére csapott és felkiáltott, hogy hát ők oda is mennek. Shanghai után. Meg majd mennek a spaba áztatni magukat a medencébe, az milyen jó is lesz. Aztán még hozzátette, hogy utoljára az '50-es években volt, és remekül szórakozott, mert épp lázadás volt. Ő is akart lázadni az oroszok ellen, meg felvenni a harcot, csak nem hagyták neki. Az angol hadseregnek nem voltak ilyen irányú tervei legnagyobb bánatára.

Szerencsére idő közben befejeztem a sushievést, szerintem rekordot döntöttem, olyan gyorsan legyűrtem, jó nyaralást kívántam neki és elillantam.

I'm socially awkward...

A Clockwork Orange with Banana Bread

Életemben először történt meg, hogy a banana bread, amit csináltam, nem lett szar... Come mister tally man, tally me banana.*

Ennek örömére ki is mentünk piknikezni a Hanger Hill parkba.

Elkezdtem olvasni egyébként Anthony Burgess, A Clockwork Orange című kisregényét, ami a szerző legnagyobb bánatára mai napig a leghíresebb könyve. Saját bevallása szerint írt ettől jobbakat is, mégis mindenki csak úgy emlegette, mint azt az írót, akinek a regényéből Kubrick egy ünnepelt filmet csinált.
Life is hard...
___________________________________________
*Harry Belafonte - Daylight Come And Me Wanna Go Home

The Eagle has flown

Péntek reggel. John és én utoljára mentünk együtt az irodába, kéz a kézben, ahogy előtte minden nap. A szokásos reggeli levertségnek nyoma se volt, elvégre eljött az utolsó nap. Életbe lépett A Terv. The Plan.

Már hetek óta mondogatta, hogy nem akar nagy felhajtást, de kizárt, hogy ez bárkit is érdekelne, azon keveseken kívül persze, akikkel tényleg kölcsönösen kedvelik egymást. Igen, ezek közé tartozok én is. A többiek szinte megszállottként írkálják alá a körbeküldött képeslapokat boldog boldogtalannak. Legutóbb Botsáska távozásakor voltam tanúja, ahogy néhány kollegáim birkaként véste rá a nevét és a szokásos jókívánságokat a kártyára, és úgy adták tovább, hogy "Fogalmam sincs ki ez amúgy." Botsáska meg nyilván nézegette otthon a lapot, hogy "Jaj, hát ezt se tudom, ki ez."

Szóval már jóelőre elhatározta, hogy ő erre nem kíváncsi, ahogy beszédet se akar mondani az egybegyűlt tömeg előtt, főleg, hogy a banda egyik felével különösebben nem is kedvelik egymást, a másik fele meg csak azért megy, mert általában van torta, meg lehet képmutatóskodni, hogy mennyire odavannak, hogy valaki már megint elmegy.

A délelőtt a megszokott eseménytlenségben telt el, délben pedig elmentünk ebédelni, ahogy máskor is. Körbesétáltunk a parkban, ahogy eddig szinte minden alkalommal. Egy óra múlva visszamentünk, én folytattam a munkámat, mintha mi sem történt volna, John pedig készült az utolsó meetingjére.
Még valamikor a hét közepén elkezdték körbeadni a képeslapot, amit aztán Sue az utolsó napon egy ügyes csellel megszerzett és észrevétlenül odacsúsztatta Johnnak, amikor a meeting véget ért. Ő csak lazán a hóna alá csapta, és lehívta az utódját, Big Friendly Giantot (továbbiakban BFG, köszönet érte Roald Dahlnak) egy kávéra. Előtte még küldött nekem egy üzenetet, "The eagle has flown".

Miközben az utolsó kávéját itta, még elátta BFGt néhány jótanáccsal, a papírpoharat egy laza mozdulattal a szemetesbe hajította, kezet rázott vele, elköszönt, és elsétált.

A következő egy órában nem is tűnt fel senkinek, hogy már nincs ott. Később, amikor a hír terjedni kezdett, legtöbben azt hitték, ez csak vicc. Waffles, Topper és Vanguard teljesen magukon kívül voltak, ami egyébként röhejes, mert John ki nem állhatja Wafflest, Toppertől idegbajt kap, Vanguarddal pedig talán ha két szót beszélt életében. Rajtuk kívül még aztán Rebecca is enyhén hisztérikus állapotba került a hír hallatán, de csak azért, mert ez volt az ő utolsó napja is, és mint mondta, ez teljesen elrontotta az ő nagy pillanatát. Ezt mondjuk nem értettem igazán. Azok, akik valóban kedvelték, nem szóltak egy szót se, csak sejtelmesen mosolyogtak.

John mindeközben a Rose and Crown Pubban várt rám, ahogy annak idején, amikor találkozgatni kezdtünk.

Némi izgalom is vegyült azért a dologba, mert miután köddé vált, felhívott, hogy bár az akció sikeres volt, a napszemüvegét valahol az asztalán felejtette. Én meg erre, kihasználva a Rebecca körüli felhajtást szépen odaoldalaztam a jobbára elhagyatott sarokba, ahol BFG azóta elfoglalta John asztalát, és csak ő meg Sue ültek ott nagy csendben, és így együtt megkerestük a napszemüveget. BFG még valami bort is rám akart tukmálni, hogy azt is vigyem el, de mondtam neki, hogy azt meg direkt hagyta itt. Sue szeme erre egyből felcsillant, hogy ugyan John mondta, hogy neki nem kell, de hogy ha ez tényleg így van, akkor ugye megtarthatja.

A bort egyébként a Polski Tiger csempészte az asztalára egy érzelmileg túlfűtött üzenet társaságában, és vélhetően eredeteleg ő kapta előző nap a születésnapjára, aminek örömére még munkaidő alatt leitta magát a Baboon Trooppal együtt. Ez egyébként megmagyarázná az üzenetet is, mert józanul folyton csak panaszkodott, amiért John nem lesi minden kívánságát, bármennyire is hisztizik. Ezt az elméletet erősíti meg az is, hogy miután nyilvánvalóvá vált, hogy John idő előtt a távozás mezejére lépett, visítva szaladt fel az emeletre, a lent maradt Troop pedig már azt tervezgette, hol fogják meginni a szóban forgó üveg bort. Nem sokkal később csalódottan tért azonban vissza, és nyávogós hangon megjegyezte, hogy az üvegnek nyoma veszett. Én persze pókerarccal dolgoztam tovább.
Munka után aztán csatlakoztam Johnhoz. A régi idők randevúinak emlékére mézes sört ittunk a kertben...

Van egyébként valami furcsa ebben a pubban. Akárhányszor itt jártunk, valahogy mindig a leendő gyerekeinkre terelődött a szó. Leginkább arra, hogy mennyire nem akarunk gyerekeket, de attól még a nevük már megvan, és ez alkalommal a leendő James és Alistair mellé John még javasolt egy harmadikat is, csak hogy aztán elnevezhessük Bruce Wayne-nek...

Ehh...

What did they see?

Susan Hill - The Woman in Black

Susan Hill nevével először Stephen King oldalán találkoztam. Ő ajánlotta az írónő könyveit, a Woman in blacket pedig külön ki is emelte, és ugye, ami a mesternek tetszik, az rossz nem lehet. Szóval így történt, hogy végül megvettem a könyvet, és egy nap alatt ki is olvastam. Meglepően rövid a regény, így aztán nem is jutott benne hely túlbonyolított, terjengős leírásokra, de ez nem hogy elvesz a történet erejéből, inkább csak még hátborzongatóbbá teszi azt.

A történet rendkívül egyszerű, de a mód, ahogy Susan Hill elénk tárja, meglehetősen hatásos. A lassúnak mondható kezdés után egyszer csak azt vesszük észre, hogy az események őrült tempóval vágtatnak a végkifejlet felé, amiben bár nincs semmi különösebben meglepő, mégis, talán pont ez miatt érezzük még nyomasztóbbnak.

A könyv a főszereplő, Arthur Kipps szemszögéből íródott, az ő visszaemlékezésén keresztül tárul elénk az a történet, amelyre maga a főhős csak úgy utal, mint életének legborzalmasabb, legijesztőbb eseménysorozatára. (Lesz itt spoiler, meg minden, szóval csak óvatosan...)

Arthur Kipps, a 23 éves londoni ügyvéd főnöke megbízásából az isten háta mögötti Crythin Giffordba utazik, hogy elrendezze az elhunyt Mrs. Drablow hagyatékát. Érkezésekor mindenki szívélyesen fogadja, csak akkor kezdenek el furcsán viselkedni, amikor az idős hölgyről kezd kérdezősködni. Hamarosan arra a következtetésre jut, hogy az itteniek igencsak babonásak, de ez valahogy egybevág a vidéki emberekről alkotott elképzeléseiről. A temetésen aztán rajta és a helyi ügyvéden kívül csak egy titokzatos, fekete ruhás nő jelenik meg, de amikor főhősünk kérdezősködni kezd róla, Mr. Jerome halálra váltan másra tereli a beszélgetést. Szintén visszautasítja Arthur kérését, hogy kísérje el a láp közepén álló Eel Marsh Houseba, ahol az idős hölgy élt halála napjáig.

Az öreg Keckwick az egyetlen, aki szó nélkül elkocsikázik a fiatal ügyvéddel a városon kívül eső házhoz, de kérdésekre válaszolni ő sem hajlandó.

A baljós, elhagyatott házban aztán különös események sorozata veszi kezdetét. Arthur próbálja győzködni magát, hogy márpedig kisértetek nincsenek, és fölényes arroganciával gondol a helyiekre, akik hisznek a babonákban, de ettől függetlenül nyomasztja a hely, és minél előbb szabadulni akar. Egyébként ez sem olyan egyszerű, köszönhetően annak, hogy a ház egy mocsaras terület közepén áll, és csak egy töltés köti össze a kisvárossal, ami a nap nagy részében víz alatt áll, és mindent sűrű köd borít.

Másnap, a téli napsütésben aztán ismét jobb színben látja a dolgokat, de eldönti, nem tölt el több időt a házban, mint amennyi tényleg szükséges. Ehhez azonban segítségre lesz szüksége, mert az elhunyt Mrs. Drablow rengeteg, főként haszontalan, iratot halmozott fel, amit kötelességtudóan át kell válogatni. Némiképp ingerülten veszi tudomásul, hogy senki nem hajlandó még csak a háznak a közelébe se menni.

Végül aztán Mr. Daily, egy helyi fölbirtokos, akivel még a vonaton találkozott, szánja meg, és bár ő maga szintén be nem tenné a lábát a helyre, felajánlja Arthurnak az egyik kutyáját, a Spider névre hallgató kis terriert.

A fiatal ügyvéd, immár nem egyedül, felbátorodik, és úgy dönt, a házban tölti az éjszakát, hogy minél hamarabb végezzen a munkájával. A kutya viszont, ahelyett, hogy vidám társaságot nyújtana főhősünk számára, csak rátesz egy lapáttal az amúgy is feszült helyzetre. Amikor Arthur az éjszaka közepén arra ébred, hogy Spider teljes testében megfeszülve, morogva mered az ajtóra, neki is majdnem inába száll a bátorsága. Azt mindenki tudja, hogy a kutyákban megvan az a bizonyos hatodik érzék, szóval egy halálra rémült kutya egy kísértetházban nem túl megnyugtató.
Arthur egyébként elég hamar összerakja kirakós darabjait a levelekből, amiket egy fiókban talált pár halotti bizonyítvány mellett. A rejtély többi részét végül Mr. Daily meséli el neki, miután megígérteti vele, hogy a házhoz nem megy többé vissza.

Én mindig is rajongtam a sötét, viktoriánus hangulatú, titokzatos történetekért, a felszín alatt megbúvó rémségekért, és ez a könyv remekül beváltotta a hozzá fűzött reményeimet.
Már megszereztem a filmet is, mind a régi, 1989-es brit változatot, és az újat is, amiben Daniel Radcliff játssza a fiatal ügyvédet. Viszont miután elolvastam mindkettő történetét, úgy döntöttem, a régit nem fogom megnézni. Olyan mértékben változtatták meg a történetet, beleértve a szereplők neveit, hogy még Susan Hill is felháborodott annak idején.

Az új változat sokban ugyan nem tér el a regénytől, de az apró, finom részleteket úgy tűnik nem tudja visszaadni teljesen. Míg a könyvben a borzongást a finom, lélektani részletek szolgáltatják, a film a jóval direktebb ijesztgetés eszközeihez folyamodott ehelyett, de az még nem baj, attól még ugyanúgy a frászt hozhatja ránk egy elshuhanó sápadt arc, vagy egy meglibbenő függöny. Az egyetlen dolog, amit nem egészen értem, miért kellett a filmben átírni, az a történet befejezése.

A könyv végén Mr. Dailytől megtudjuk, hogy eddig akárhányszor látták a kisvárosban a fekete ruhás nőt, egy kisgyerek meghalt, de talán az átok most véget ért, mert senkivel nem történt semmi. Ez valamelyest megnyugtatja Arthurt, és miután visszatért Londonba, már épp kezdene megfeledkezni róla, amikor egyik nap Stellával és a fiukkal a parkban élvezik a napsütést. A kisfiú és Stella pónifogatot bérelnek, és Arthur a távolból nézi, ahogy vidáman elindulnak a park körül. Nem sokkal később, már éppen visszafelé tartanak, amikor hirtelen a semmiből megjelenik a fekete ruhás nő, kilép a fogat elé, amitől aztán a rémült póni irányíthatatlanná válik, és egyenesen egy fának rohan. A kisfiú ott a helyszínen meghal, Stella pedig olyan súlyosan megsérül, hogy soha nem épül fel, végül pár hónap múlva ő is követi a fiukat.

Szerintem ennél hatásosabb befejezést keresve se találhattak volna a filmhez se...

Jó reggelt

Irodai egypercesek - Baboon Troop

Az igaz, hogy John utódja, a Big Friendly Giant nem épp egy kis ember, de ez még nem ok arra, hogy néhány kollegám vinnyogva röhögni, meg kétrét görnyedve fulladozni kezdjen, akárhányszor a szerencsétlen beteszi a lábát hozzánk. A tenéyrbemászó Greaseball egyébként a legrosszabb, ő még mutogat is. A pókerarcom alatt ilyenkor azért megrándul a szám széle, és élvezettel képzelem el, hogy csak odasétálok és nyitott tenyérrel úgy felpofozom, hogy körbepördül a székével.

Amúgy szerintem ezeknek tényleg ez a természetes, hogy egész nap a térdüket (meg az asztalt) csapkodva röhögnek valamin, vagy páviánhangon kiabálnak egymás arcába. Az se volt egyébként normális, aki kitalálta, hogy egymás mellett üljenek. A páviáncsapat, avagy Baboon Troop, jelenleg négy főt számlál, ők a kemény mag, aztán még van két mellékszereplő, de az ő asszimilációjuk még nem tökéletes. Ők még képesek a civilizált viselkedésre. Érdekes egyébként, hogy amikor úgy igazán elemükben vannak, már lentről hallani őket. A többi tizenhat kollegámat akkor is szinte alig hallom, amikor egy szobában ülök velük.

A minap egyébként épp a kávémra vártam a kantinban, amikor is a Baboon Troop két alfa hímje egymást túlordítva megjegyezte nekem, hogy "Te mindig olyan csöndben vagy, szinte észre se lehet venni, hogy itt vagy." Halványan elmosolyodva csak annyit mondtam, "Legalább biztosra vehetem, hogy senki nem kapott még idegbajt attól, hogy nekem egész nap be nem áll a szám."

An offer he can't refuse

John ma délután állásinterjúra ment. Pár órával később felhívták, hogy mit szólna, ha tennének neki egy ajánlatot.

I'm going to make him an offer he can't refuse.

 Az állást elfogadta, itt, ahol együtt dolgozunk, még márciusban felmondott, úgyhogy két hét múlva már kezd is az új helyen.

Ennek örömére ünnepeltünk tegnap este, rendeltünk pad thait, szokás szerint ugye, mert én általában mindig azt kérek, meg valami thai édességet is, ami úgy nézett ki, mint egy tál meleg takonyban úszó színes golyó. Az íze alapján nem nagyon tudtam eldönteni, mi az érdekes a különböző színekben, mert csak a szósznak volt némi halvány kókusz íze.

De legalább koriader nem volt benne... Ezeknél ez már nagy szó.

Call me Roy

John azt mondta a minap, úgy nézek ki, mint Roy Orbison...

Heh...

Ben Heine FTW

A belga Ben Heine 2010 áprilisában mutatta be első fotóját a Pencil vs. Camera sorozatból.

A szürreális képek mindegyikén egy Ben által készített ceruzarajz a főszereplő, valóságos, szinte már túl élénk háttér előtt.

Egy interjúban Ben elmondta, először kiválasztja a helyszínt, aztán rajzol egy szereplőt, majd végül lefotózza.

Simple.
Képek: Ben Heine

Jó reggelt

Kép: Globaldish

This is not Wonderland

Reggel elmagyaráztam az ügyfelemnek, hogy a projektünk első fázisa véget ért, és a második fázis előkészületei nyolc órát fognak igénybevenni, szóval úgy készüljön, hogy az majd holnap kezdődik.

Két órával később azért csak rákérdezet, hogy szóval akkor most ugye kezdhetjük a második fázist, és őszintén meglepődött, amikor azt mondtam, hogy nem.

Anchovies are also eaten by humans...

Tegnap munka után ismét elmentünk vacsorázni a Wheatsheaf Pubba. Amióta levették a chillit az étlapról, nem találom a helyem. Szerencsére Blue Moon még mindig van, nem is tudom, mit csinálnék, ha már a kedvenc söröm se lenne.

Kínomban végül caesar salátát rendeltem, és lelki szemeim előtt már lebegtek is a parmezánreszelékek és a ropogós kenyérkockák. Persze a szakács megint csak kreatív volt, és sajt helyett szottyadt haldarabokkal szórta meg a salátát. Az öntetben meg olívaolajtól átázott krutonok úszkáltak szomorúan.

Nem utálom én egyébként a szardíniát, de ha azt akartam volna enni, biztos nem caesart rendeltem volna. Szóval miután szépen körberakosgattam őket a tányér szélén, mint egy sormintát, rá kellett jöjjek, hogy ez rajtam nem fog segíteni, mert még a pirított bacon is halízű volt. Az is mit keres a salátában egyébként?

John is cipőtalpat kapott burger helyett, úgyhogy van egy olyan gyanúm, hogy ez a szakács se lesz hosszúéletű.

Just hanging

... miután átnyújtottuk a kenyérdarabot a mókusnak, az visszamászott a fára, és szépen fejjel lefelé lógva megette.

Irodai egypercesek

Hatalmas önuralmamnak köszönhetően nem vihogtam fel hangosan, amikor Waffles majdnem beletörte a fogát a mogyorós csokiba, amit a mi emeletünkről zsákmányolt. Egyébként rendszeresen itt portyázik édességre vadászva és van akkora arca, hogy még megjegyzéseket is tegyen, ha épp nem talál kedvére valót. Ez amúgy igen ritka, mert ez simán felfal mindent, aminek a cukortartalma fedezi egy átlag felnőtt egész heti szükségleteit.

Cannot be unseen...

Pár napja ebédszünetben az iroda mögötti parkban sétáltunk Johnnal, amikor az egyik padon ismerős alakot véltem felfedezni. Mióta újra látok, ez már csak így megy. John persze szokás szerint nem vett észre semmit, pedig ő lát. Szóval oldalbaböktem, és a pad felé biccentve már épp megjegyeztem, hogy az egymásra tekeredő pár egyik tagja pont úgy néz ki, mint a kollegánk, Mario, amikor is rájöttem, hogy nem csak úgy néz ki, hanem...

Továbbhaladva aztán halkan megjegyeztem, hogy a legutolsó dolog, amire számítottam volna az Mario és Olga egymásba fonódva. Erre már John is felkapta a fejét, de be kellett valljam, hogy igazából csak a lány cipőjét láttam és azt, hogy valami szőke, meg különösebben nem is csigáz fel a dolog.

Később aztán, amikor ez a kettő együtt érkezett vissza a szünetről és Olga többször is hátrafordult, hogy rámmeredjen, már tudtam. Arra gondoltam, hogy most biztos azt nézi, kinek mondtam már el és próbálja leolvasni az arcokról, hogy ki mit tud.

Persze nem ismer ő még engem, én van, hogy álló nap két szót nem szólok senkihez, az ő románcuk meg aztán nem olyasmi, ami miatt szakítanék a jól bevált szokásaimmal.
"Szóval Olga és Mario", mondtam hazaérve Johnnak.
"Ez biztos?", kérdezett vissza.
"... együtt jöttek vissza... és ugye mondtam ott a parkban, hogy a lánynak csak a cipőjét láttam. Mekkora az esélye, hogy Olga ma pont ugyanolyat vett fel?"
A következő nap egyébként Olga ismét többször is hátralesett. Ha arra számított, hogy én addigra már elmeséltem mindenkinek, akkor csalódnia kellett. Van, hogy egész álló nap két szót nem szólok senkihez, az ő románcuk meg aztán még csak hírértékkel se bír, úgyhogy tényleg kár is lenne miatta ezen a jó szokásomon változtatni.

Mára aztán úgy tűnik, teljesen összeroppantak, és most már nyíltan, fényképes bizonyítékokkal ellátva közzé is tették a hírt. Nyilván a könyörtelen pszichológiai hadviselés törte meg őket, amit az elmúlt napokban ellenük folytattam.

Ehh...

Secret World

Az utóbbi időben szinte minden hétvégére jutott egy béta teszt. A Tera és a Guild Wars 2 után most a Secret World-höz kaptam meghívót.

A három választható kaszt közül ez alkalommal a Templarok világába kaptunk egy kis betekintőt. Nekem egyébként az Illuminati tetszik a legjobban az eddig olvasottak alapján, de végülis a fő történetszálat leszámítva szerintem túl nagy különbség nem lesz. Igaz, nem nagyon jártam utána, mert szeretnék majd mindent élő egyenesben felfedezni.

A játék hangulata különös, titokzatos, kicsit nyomasztó. Olyan, mint a Walking Dead és egy régimódi detektívtörténet találkozása.
A Templarok főhadiszállása egyébként London; innen küldte főhősünket Kingsmouthba az a titkos társaság, amelynek sorai közé nemrég felvételt nyertünk.

A Main közelében található kisváros a fehér kerítéses házakkal, kikötővel és magányos világítótoronnyal simán beleillene akármelyik Stephen King történetbe.

Ráadásul még zombik is vannak.

Oh, yeah...

A megszokott online játékokkal ellentétben itt nem fogunk szinteket lépni, csak különböző pontokat gyűjthetünk, és ezeket elkölthetjük a nekünk tetsző képességre, legyen az akár valamilyenfajta mágia, vagy közelharc, esetleg lőfegyver. Később, ha már több pontunk összegyűlt, ezeket fejleszthetjük mesteri szintre, vagy felvehetünk mellé egy újabb küzdőstílust.

Ha épp úgy tartja kedvünk, megtanulhatunk bánni a karddal, de dönthetünk úgy is, hogy a pusztakezes harcot fejlesztjük tökélyre.

Én egyébként általában mágiahasználókat, azon belül is papot, vagy egyéb gyógyítót szoktam játszani, szóval erre a különleges alkalomra úgy döntöttem, szakítok a hagyományokkal, és a gépkarabélyt választottam. Úgy fél óra múlva rájöttem, ez továbbra se nekem való.
Ettől függetlenül örülök, hogy előrendeltem a játékot és kíváncsian várom mi lesz a következő béta hétvége témája.

Jó reggelt

Kép: Food and Cook

About a rather peculiar day...

Lehet, hogy a Hanger Hill Elmegyógyintézet nem csak az én elmém szüleménye, hanem létező hely, ahol ma lázadás tört ki, és néhány bentlakó megszökött. Ez legalábbis megmagyarázná a különös eseményeket, amelynek a mai nap folyamán szemtanúja voltam.

Ebédszünetben békésen eszegettem a sajtos-szőlős szendvicsemet egy padon, amikor is arra lettem figyelmes, hogy mintha valaki prédikálna. Először nem értettem egy szót se, de a hanghordozás az önjelölt hittérítőket juttatta eszembe, akik tüzes tekintettel szónokolnak egy gyümölcsösládán állva. Nemsokára aztán megláttam a hang forrását. Egy szakadt ruhás kínai ült az egyik padon, és megállás nélkül mondta a magáét. Főként a tér közepén álló szoborcsoporttal vitatkozott, de néha azért oda-oda szólt az elhaladóknak, korra és nemre való tekintet nélkül, hogy "I will fuck you... and you too...". Különösebben senki nem foglalkozott vele.

Nem sokkal később, már ismét bent az irodában, furcsa hangokra lettünk figyelmesek és ez alkalommal nem valamelyik kollegánk énekelt bollywood slágereket. Eleinte azt hittük, valami kutya, netán majom, ami annyira nem lenne meglepő, tekintettel arra, hogy egy filmstúdió mellett van az irodánk és nem egyszer forgattak már furcsa dolgokat ott. Végül aztán valaki kiszúrta, hogy ez viszont most nem majom, hanem ember, és biztonságiőrök próbálják legyűrni. Egy nem is volt elég hozzá, ketten fogták közre, a lába pedig kalimpált a levegőben, miközben megpróbált kicsavarodni a szorításukból.

Amikor már harapni is próbált, egy harmadik őr is csatlakozott a küzdelemhez, Luis meg rákezdett, hogy ő mennyire sajnálja szegény embert, meg mi szükség az erőszakra. Könnyed hangnemben megkérdeztem tőle, hogy talán azt szeretné-e, hogy szabadoneresszék, felszaladjon hozzánk és esetleg az ő torkát harapja át, mire elsápadt, és azt hebegte, hogy ilyeneket ne is mondjak, mert ezek után nem fog merni bejönni dolgozni.

Végül megérkeztek a rendőrök, rögtön hatan, mert ezek biztos ennyire ráérnek, a furcsa őrült őket is megpróbálta megharapni, majd cikázva kitört kettőjük közt, de hamarosan levadászták és behajtogatták a furgonba, ahonnan aztán csak az ordítást hallottuk, amíg végül odébb nem álltak.
Ezek után én már nem lepődtem meg, hogy a buszon egy holdkóros ült mellettem, aki eleinte csak az orra alatt dörmögve énekelt, aztán nekiállt hangosan forgalomirányítani, és az elhaladó autóknak magyarázott, hogy ki merre kanyarodjon, amikor egy szirénázó rendőrautó próbálta a forgalommal szembe megelőzni a buszunkat. Amikor leszálltam, csak nemes egyszerűséggel utánamböfögött, olyan bugyborékolósan.

Inspired by Arya Stark

Inspired by Arya Stark by mnory featuring printed sweaters

Hun törzsi találkozó

Tegnap kicsit kétségesség vált a házi pizzasütés végkimenetele, amikor is Robi behajolt a sütőbe, hogy kivegye a pepperónist, belélegezte a csípős jalapeno gőzt, kishíján holtan esett össze a konyha közepén, és igencsak közel került ahhoz, hogy eldobja a szalonnás hagymást, amit a másik kezében egyensúlyozott. De úgy látszik, ő ehhez már azért hozzá van szokva, mert egy fél perces káromkodásokkal tarkított küzdelem után minden ment tovább, mintha mi sem történt volna.

Robi és Melinda egyébként Hamptonban laknak, ami bár nincs messze, mégis beletelt vagy két órába odajutni, közben háromszor cseréltünk buszt, és kishíján megfagytunk a buszmegállóban, amíg a következőre vártunk. Az utolsó megállótól aztán még sétáltunk egy jó darabig, mire végre megtaláltuk a házukat, ami találóan a The World's End Pub mellett állt.

Nem sokkal azután, hogy odaértünk és nekiálltunk a banános sörnek, meg a cidernek, mondtam Johnnak, hogy még várunk valakit, de nem tudom, kit.
"Tudom, Robi barátját, Attilát", válaszolta John. "A neve alapján ő is egy hun."

Heh.

Apple crumble and coffee

Csináltam apple crumblet reggelire, aztán alig győztem kivárni, hogy John végre felkeljen. Még kávét is vittem neki az ágybe, hogy attól majd hátha... Annyit azért kimorgott a paplan alól, hogy nyugodtan kezdjem el nélküle. Néha az az érzésem, nem ismert még ez engem...

Books from the list

Hamarosan befejezem a Feast for Crowst, a következő olvasnivaló a listámon pedig a Wizard and Glass a Dark Tower sorozatból. Időről időre elfelejtem, hogy ez a könyv viszont már nincs meg nekem. Emlékszem, hogy pár éve megvettem, de hogy azóta hova tűnt, arról fogalmam sincs. Pedig nem szokásom elveszteni könyveket, egy ekkorát meg aztán tényleg nehéz is lenne.

Először egy kicsit pánikoltam, de aztán úgy döntöttem, inkább előreveszek valamit a lista végéről. A következő a Triumph of the Sun volt (Wilbur Smith), mert a Dark Tower ötödik részére már csak nem ugorhatok. Kicsit ugyan húztam a számat, mert ezt augusztusban akartam olvasni, mialatt Dél-Afrikában vagyunk, elvégre a történet is valahol Afrikában játszódik. Már épp gratuláltam volna magamnak, hogy ezt milyen hamar megoldottam, rájöttem, hogy ezt a könyvet még nem vettem meg. Bár magyarul valahol meg kell, hogy legyen szerintem, de megfogadtam, ha egy könyvet el tudok olvasni eredeti nyelven, akkor úgy fogom. Az eddig két nyelven olvasott könyvek mind máshogy hatottak eredetiben.

Szóval ez az ötlet sem segített, ugorjunk a következőre. Spud - Learning to fly. Persze ezt is az afrikai nyaralásra szántam, mert az első könyvet is ott olvastam, és Durbanban játszódik ez is, de ugye ne legyek már válogatós. Csakhogy ez sincs még meg.

Mi a következő? Susan Hill - The woman in black. Még ez is csak a kívánságlistáig jutott el.
Stephen King - Wind through a keyhole: A Dark Tower Novel. Ennek se kezdhetek még neki, amíg a sorozatot be nem fejeztem, igaz, időrendileg ez valahol a negyedik és az ötödök rész közé illik, de itt megint csak visszakanyarodtunk az alap problémához, történetesen, hogy a negyedik könyv nekem nincs meg.

Suzanne Collins - The hunger games. Szintén nem szereztem még be, mondván előbb még mást olvasok úgyis. Well done...

George R. R. Martin - Dance with Dragons? Természetesen az sincs meg. Johnnak megvan, Kindle formátumban, de azt már csak nem kérhetem el állandóan, mert ő is olyan, mint én, mindig olvas valamit. Ellenben ő nyomtatott könyvet már csak ritkán vesz.

Szóval ma reggel megrendeltem párat ezek közül, de beletelik pár napba, mire kézhez kapom őket. Ha szerencsés vagyok, akkor még a hét vége előtt meglesz legalább egy, de addig itt maradok könyv nélkül. Ami kicsit nevetségesen hangzik, ha figyelembe vesszük a tényt, hogy jelen pillanatban úgy 500 könyv sorakozik a polcaimon. De semmi igazán hosszúba nem akarok belekezdeni, egy trilógiának se akarok nekiállni, amíg a hétrészes Dark Towert be nem fejeztem, aztán meg van egy csomó amit már olvastam.

Mindebből aztán az következik, hogy kell nekem egy Kindle. Akkor aztán egy kattintással bármikor, bárhol kézhez kaphatnám az épp aktuális szeszélyemnek megfelelő könyvet. Igaz, nem lenne szép borító, meg papírillat...

The Wheatsheaf's Famous Chilli con Carne

Tegnap munka  után betértünk Johnnal a Wheatsheaf Pubba, ahol már szinte törzsvendégek vagyunk. Van szokásos asztalunk is, a kandalló mellett. Azt egyébként mindig be is akarják nekünk gyújtani, mondván attól mennyivel romantikusabb lenne.

Az elmúlt hét folyamán megváltoztatták a menüt; eltűnt róla a Wheatsheaf's Famous Chilli con Carne, pedig az volt az egyik kedvencem. Szinte mindig azt ettem, amióta februárban felvették az étlapra. Előtte többnyire beef burgert ettem szinte minden alkalommal, és csak párszor kalandoztam a napi különlegességek között.

Azóta vagyok egyébként óvatos, amióta egyszer január elején pasta carbonarat rendeltem, amit a szakács úgy megszórt korianderrel, hogy a tészta szinte ki se látszott alóla. Eleve ki nem állhatom a friss koriandert, a carbonaran meg aztán tényleg nem tudom, mi keresnivalója lenne. Bár azt elképzelhetőnek tartom, hogy petrezselymet szántak rá, hogy már mégis legyen valami zöld is, aztán simán nem tudták megkülönböztetni a kettőt.

Szóval mondtam is rögtön a főnökfélének kinéző nőnek, aki kihozta, hogy ha lehet, akkor én egy olyat kérnék, amin ilyen zöldek nincsenek. Neki erre egyből villámokat kezdett szórni a szeme, és felhördült, hogy a szakácsuk túlságosan is kreatív az utóbbi időben, de ne aggódjak, bízzak csak mindent rá. Nem sokkal később meg is kaptam a zöldmentes tésztát, azt se bátam volna, ha nem új, hanem valaki egyesével leszedegette a koriandert. Ezt halkan meg is jegyeztem Johnnak, de a kisfőnök valahogy csak meghallotta, és újra forgatni kezdte a szemét, amiből arra következtettem, hogy ez őt nem lepné meg különösebben.

Pár héttel később ismét csak kalandvágyó voltam, és kagylós tésztát rendeltem. Ahogy mindig, akkor is a kisfőnök szolgálta fel, majd amikor végeztünk, ő jött leszedni az asztalt is Szokás szerint megkérdezte, hogy ízlett, szokás szerint mondtam neki, hogy nagyon, de erre ő nem a szokásos mosolyát villantotta, csak gyanakodva felhúzta a szemöldökét és az üres tányérra meredt.
"Szóval jó volt..." mondta eltűnődve, miközben a tekintetét a tányérról lassan rám emelte.
"... igen, jó", feleltem, kicsit elbizonytalanodva.
"Biztos? Nem volt mondjuk a kagyló... hogy is mondjam... rossz?", szegezte nekem a kérdést.
"A kagyló?", néztem rá zavartan. Nem sokkal ezelőtt Johnnal megállapítottuk, hogy a kagylók igencsak csenevészek, de attól még nem rosszak.
"Igen, igen, a kagyló... nem találtad őket furcsának?" hajolt közelebb az asztalon keresztül, szemöldöke a homloka közepére szaladt.
"... most, hogy mondod. Nem is tudom. Talán túl kicsik voltak?" kérdeztem vissza. Fogalmam se volt, mi a jó válasz.
"Kicsik. Értem", a tekintete elkomorult.
"De nem volt azért rossz... mármint ehetetlen... vagy ilyesmi", segélykérően néztem Johnra, aki viszont csak a vállát vonogatta.
"Szóval ehetetlen", bólintott, a szeme ismételten villámokat szórt, "tudtam én... Köszönöm, hogy szóltál. Én most megyek, és megmondom a magamét a szakácsnak. Meg én..."

Ezzel aztán sarkon fordult és elviharzott, apró kis viharfelhő lebegett a feje felett. Johnnal csak néztünk egymásra homlokráncolva. Nem sokkal később aztán a kisfőnök újra megjelent, ezúttal a mellettünk lévő asztalnál ülő kockásingesekhez ment oda elnézést kérni, amiért olyan sokat kellett várniuk a levesre és a burgereikre. A legnagyobb hangú közülük, aki leginkább egy óriásra hasonlított, csak legyintett, ők aztán nem bánják, mert legalább finom volt. Ezzel úgy tűnik, beletenyereltek valamibe, mert a kisfőnök erre csak égnek emelte a tekintetét és vészjósló hangon odasziszegte, "Dehogy volt az jó... megyek is és megmondom a szakácsnak... hihetetlen... ". Az óriás és barátai szintén csak tanácstalanul néztek egymásra, majd vállat vontak és folytatták a sörözést.

A szakáccsal végül nem tudom, mi történt. Talán utolérte a kisfőnök haragja. Az egyik elméletünk szerint belőle készült a híres chilli con carne, aztán mostanra fogyott el, ezért kellett levenni a menüről. Talán ezért derült fel a kisfőnök arca annyira, akárhányszor azt rendeltem, és minden alkalommal cinkosan rámkacsintott, "Ez igazán remek választás..."

Jó reggelt

Kép: Dumbofeather

Suddenly I see

Irodai egypercesek

Egy ideális világban minden következmény nélkül kipeckelhetném a kolleganőm száját és hozzákötözhetném a székhez, amiért órákon át ordítva társalog, és olaszul káromkodik megállás nélkül.

Sőt, még gratulálnának is nekem, hogy ilyen hatékonyan elintéztem.

Igaz, egy ideális világban az se lenne mindennapos, hogy a kollegáim nagy része álló nap ordít, és hiénaszerűen vihog, miközben krikettütőt lóbálva futkos körbe-körbe, vagy épp focizik az asztal alatt.

See you on Tatooine

Júniusban új helyre költözik az irodánk. Nem lesz messze a mostanitól, de nagyobb helyünk lesz, és lesz három tárgyalóterem is. Tegnap a nagyfőnök körbeküldött egy kérdőívet, amin ezeknek lehetett neveket adni.

Én Star Wars vonalon indultam el, és azt javasoltam, legyen Tatooine, Nar Shaddaa és Alderaan. Aztán mondhatnám az ügyfeleknek, hogy "See you on Tatooine".

 Kép: Celebs-icanhascheeseburger

I can see again

Ebédszünetben elmentem az új szemüvegemért, és visszafelé már fel is tettem. Furcsa. Minden annyira éles. A dolgoknak újra van mélysége, a fáknak levelei, az embereknek pedig arca. Ez utóbbi mondjuk nem mindig akkora élmény.

Irodai egypercesek

Kimentünk az udvarra kávészünetre, de annyira fáztam és vacogtam, hogy a fele kávémat rövid időn belül szét is locsoltam. Végül Johnnak kellett utánamhozni. Kész szerencse, hogy egy helyen dolgozunk.

You can't see it - You can't get it

Szombaton elmentem szemüveget csináltatni. Már kicsit unalmas volt, hogy soha nem látok semmit. Ebből kifolyólag aztán mindenhol általában ugyanazt rendeltem, amit már egyszer felfedeztem, mert nem volt kedvem hunyorogva meredni a különleges ajánlatokra, vagy épp a napi menüre a táblán, miközben mögöttem egyre csak nő a sor. John is rágta már a fülem úgy másfél éve, amióta feltűnt neki, hogy nem látok. Szerdára lesz kész egyébként, és szerinte egy egészen új világ fog előttem megnyílni.

Utána az egyik kedvenc thai éttermünkbe mentünk ebédelni, ahol szokás szerint pad thait ettem, ahogy mindig. Ezt mondjuk nem azért, mert az étlapot se látom, hanem mert én már csak ilyen unalmas vagyok, híján mindenféle kalandvágynak. Na jó, ez sem igaz így ebben a formában, de az tény, hogy minden étteremben és pubban megvan az, hogy mit választok az esetek túlnyomó részében. Ezek általában olyan ételek, amiket nagyon szeretek, de itthon nem állnék neki csinálni, mert bonyolult, sokáig tart, vagy éppen rengeteg minden kell hozzá.
A szokásos sörünk épp nem volt raktáron, mert előző este kiitta valaki a készletüket, volt helyette Singha, úgyhogy ebben kénytelen voltam felhagyni a hagyományokkal.
Vasárnap elmentünk Uxbridge-be megnézni a The Avengerst. Bár nem vagyok egy képregényszakértő, azért a fő karaktereket ismertem már az előzményfilmekből, csak azt kellett megnéznem előtte, ki az a Maria Hill - ügynök, nem superhero -, és Captain America nagy kedvencem amúgy is, szóval nekem tetszett. Hasonlóképp lehetett ezzel a mellettünk ülő nő is, aki kétpercenként tett valami megjegyzést, meg vihogott és a karfát csapkodta nagy izgalmában. Ilyenkor sajnálom, hogy én nem tudok csak úgy átváltozni, mint a Hulk, mert szívesen orrbavágtam volna úgy a tizedik perc után.

Odafelé menet egyébként még a Metropolitan Line-on is utaztam, ami bár ugyanolyan metróvonal, mint a többi, nincs benne semmi különös, de eddig még soha nem használtam, pedig itt élek már öt éve. Arra azért rácsodálkoztam, hogy a vonat nem volt felosztva a szokásos kocsikra, hanem végig lehetett rajta sétálni az elejétől a végéig - nem sétáltam végig, csak mondom. Ilyet utoljára Barcelonában láttam, meg is jegyeztem Johnnak, hogy "like the train in Spain", amire ő egyből rávágta, hogy "stays mainly in the plain"*. Ezen aztán bárgyún vigyorogtunk, mint egy Star Trek TNG szereplő egy-egy teátrális Picard monológ után.

Season 1. Episode 19.

Hazafelé aztán kishíján lekéstük az utolsó vonatot, már csak alig fél perc volt hátra az indulásig, tisztára olyan volt, mint a filmekben, a kijelzőre szegezett tekintettel siettünk az utolsó kocsi felé, miközben egyre pörögtek a másodpercek, és úgy éreztem, mintha térdig érő lekvárban kéne kapkodnom a lábaimat, és egyre azt képzeltem, hogy majd nem működik a kártyám, és nem tudok bejutni a vonathoz, vagy majd megbotlok és ahogy lassított felvételben zuhanok a peronra, a szerelvény elrobog nélkülem.

Ehh...
_________________________________________________
* The rain in Spain stays mainly in the plain - My Fair Lady