A tetovált lányok, vámpírok, és Svédország után Dánia felé vettem az irányt. A The Boy in the Suitcase lapjain Nina Borg pár napját követhettem nyomon, mialatt ő a szóban forgó bőröndben talált kisfiú ügyét próbálta felgöngyölíteni. Nina ugyan nem rendőr, még csak nem is magándetektív, mégis őt hívja barátnője, Karin, amikor bajba kerül.
A több szálon futó cselekmény sokszor zavaró, ebben az esetben viszont a két író, Lene Kaaberbøl és Agnete Friis remekül eltalálta azt az egyensúlyt, ami igazán pörgőssé tette az események menetét. Nekem nem szokásom éjszakába nyúlóan olvasni, nem mintha nem lenne hozzá kedvem, de egyszerűen leragadnak a szemeim, ez a könyv viszont sikeresen ébren tartott, és alig pár nap alatt be is fejeztem.
A történet másik, nem dán fele Litvániában játszódik, ahol egy zavarodott nő fekszik a kórházban, láthatóan senki nem kedveli, neki fogalma sincs, miért, csak annyit érez, hogy valami nincs rendben. Amikor pár nap múlva felkeresi a rendőrséget segítségért, csak elutasítással találkozik, és senki nem akar hinni neki.
Nina Borg karaktere nekem egyébként nem volt túl szimpatikus. Bár kapunk némi magyarázatot arra, miért is viselkedik úgy, ahogy, ez mégiscsak egy sorozat, talán a későbbi részeken keresztül jobban megismerhetjük a furcsa családanyát, akit még a saját férje se képes megérteni több, mint tíz éves házasság után.
A következő állomás ezek után Izland volt, ahol bár szinte folyton hideg van, és ha hinni lehet a Last Rituals egyik szereplőjének, akkor az emberek túl sok halat esznek, nem kevéssé izgalmas események borzolják a kedélyeket, mint az előző két állomásomon. Amikor egy gazdag német diákot holtan és megcsonkítva talál az egyetemi professzora, a rendőrség büszkén állítja, hogy ők rögtön meg is találták a tettest. Az áldozat családja ebben korántsem ennyire biztos, így aztán Thóra Guðmundsdóttir, ügyvéd, egyedülálló anya, hirtelen azon kapja magát, hogy a nyomozásban segíti a szülők megbízottját, Matthew-t.
Bár a történetben szóba kerül a boszorkányság, okkultizmus, történelem és egyéb komony, hátborzongató témák, Yrsa Sigurðardóttir könyve néhol igencsak megmosolyogtató. Thóra például folyton piszkálta Matthew-t, amiért az még a legeldugottabb kis faluban is háromrészes öltönyben és bőrcipőben csúszkált a havas utcákon, Matthew pedig nem hagyott ki egyetlen alkalmat se, hogy leszólja Thóra rendkívül praktikus, ámbár meglehetősen ronda, formátlan anorákját. Ezen kívül még folyton panaszkodott, hogy itt csak halat lehet enni, és az utakon pedig túl sok a biciklis. Egy alkalommal, amikor Matthew váratlanul felhívta Thórát, ő nem akarta bevallani, hogy valami hülyeséget nézett a TV-ben, ezért azt hazudta, a Háború és békét olvassa Dosztojevszkijtől, mire Matthew csak könnyedén odavetette, hogy ő azt hitte, azt Tolsztoj írta.
"Thóra clenched her fist, annoyed that she hadn't chosen Halldór Laxness or another Icelandic author he would not know. she had always been a hopeless liar."
Az ügyvédnő szabadidejében sem pihent, erről a 16 éves fia, Gylfi gondoskodott, nem túl hétköznapi módon. Thóra ezt az akadályt is remekül vette egyébként, és bár remélem én soha nem fogok ilyen helyzetbe kerülni, azért jó lenne, ha én is ilyen könnyed és tárgyilagos tudnék majd lenni, ha mégis szükség lenne rá.
A történet végére egyébként teljesen el is határoztam, hogy nekem el kell mennem Izlandra. Persze nem pont, amikor hideg van, hanem majd abban a pár hétben, amikor kellemes az idő, én nem bánom, hogy mindenki halat eszik, meg elmennék Hólmavikba megnézni a Museum of Witchcraft and Sorceryt, és bejárnám a Hellnahellirt, ami Izland legnagyobb mesterséges barlangja. A mai napig nem biztosak az eredetében, de egyes feltételezések szerint ír szerzetesek (Papar - latin eredetű ó-ír szó, atyát jelent) éltek ott, mielőtt a vikingek letelepedtek volna.
Fun fact: Halldór Laxness Nobel díjas író azon kevés izlandi közé tartozik, akik állandó családnevet vettek fel. Az izlandi szokás szerint egy személy "családnevét" a szülője (leginkább az apja) keresztnevéből származtatják, és állandó családneve csak inkább csak a külföldieknek van. 1925 előtt bárki felvehetett egy tetszőleges családnevet, azóta viszont szigorú szabájok vannak érvényben. A minap olvastam egy cikkent egy izlandi lányról, akit 15 éven át csak úgy tüntettek fel hivatalos iratokban, hogy "A Lány", mert a hatóságok nem akarták elismerni a Blaer nevet, amit az anyja választott neki, mondván nem elég lányos.
No comments:
Post a Comment