Lost cat

Kedden valaki felragasztott egy üzenetet a konyhaablakra, miszerint úgy tűnik, hogy elveszett a macskánk, és legutóbb valaki a sufnik közelében látta, ott nyávogott szomorúan. Ezt úgy olvastam, hogy Toby közben a vállamon ült, mint valami papagáj, és konkrétan azért nyávogott, mert vasárnap óta nem mehetett ki. Szóval fogalmam sincs, kinek a macskája veszett el.

Ma reggel aztán szokás szerint kint ült az ablakpárkányon, mert a doki tegnap azt mondta, most már újra kimehet. Amikor a reggelijét szórtam a tálkájába, annyira izgalomba jött, hogy elfelejtette, hogy csak tolatva tud bejönni, ki is esett szépen. Persze nem sokáig gondolkodott, ment is egyből fára mászni.

Most viszont be kellett hívnom, mert megyek dolgozni, úgyhogy most duzzog, és csak néz kifelé, meg huhog, mint egy bagoly.

Fabulous cat

Toby már haza is jöhetett. A doki annyit mondott, hogy figyeljünk rá, nehogy túl sokat nyalogassa a műtét helyét, bár "eddig nem különösebben érdekelte". Még valami csirkés trutymót is adtak, hogy azzal etessem, feltéve, hogy nem étvágytalan. Persze nem az. Egyenesen menni még nem tud, de az ebédjét két perc alatt felnyalta, csukott szemmel.

John nővére pedig megtalálta a tökéletes aláfestő zenét...

Last week

Az elmúlt héten elég kevés szabadidőm volt. Volt, hogy hazajöttem, aztán folytattam a munkát, amit az irodában félbehagytam. Új ügyfelem is van egyébként, akinek az a neve, hogy M. Honey. A sales meg J. Pickles volt, úgyhogy akárhányszor dolgoznom ezen a projecten, folyton röhögcsélek az orrom alatt, hogy honey&pickles.

Toby, aki már nem ragad fenn a fán, kivéve sötétben, újabb területeket hódított meg. Szombat délelőtt, amikor kimentem megnézni, merre jár, ott kiabált a sufni tetején, meg futkosott össze-vissza. Még az új cimbije, a hitlerbajszos cica is próbálta neki megmagyarázni, hogy menjen vissza a fához, amin felmászott, aztán jöjjön le ott, de annyira pánikolt, hogy nem értette.

Hétvégén aztán ismét elmerültem a The Secret World világában. A cabal cimbik még live stream eventet is szerveztek, amiben én ugyan nem vettem részt, de kiposztoltam a linket a játékban pár helyen, toborzási célzattal, és sikerült is találnunk pár új tagot, velük játszottam vasárnap. Amerikaiak amúgy, és igen vicces volt, amikor megpróbálták kitalálni, ki honnan való. A francia srácra, aki egyáltalán nem hangzik franciának, azt hitték, holland, de az mondta, hogy nem, csak ott lakik, mire rávágták, hogy hát akkor magyar. De legalább tudják, mi fán teremnek a magyarok, mert sokan például nem szokták.

Nemsokára pedig viszem Tobyt az állatorvoshoz. John, aki meg az elmúlt napot fél lábbal a sírban töltötte, vélhetőleg az általam készített chinese prawn noodlesnek köszönhetően, csak annyit jegyzett meg kárörvendve: "His days of being a dude are over." Persze én azóta se hiszem, hogy az én főztöm volt a bűnös, elvégre nekem semmi bajom, igaz John szerint ez csak része az ördögi tervemnek.

Cat buddy

Toby legújabb cimbije amúgy egy hitlerbajszos cica. Nagyon kis cuki, amikor mentem dolgozni, keresztbefeküdt elém a járdán.

Toby theories

Az utóbbi pár hétben Toby felvett néhány új szokást, aminek következtében már nem csak John képtelen aludni, hanem én is. A cica egész éjjel randalírozik, szinte megállás nélkül nyávog és hol a bútort szaggatja, hol meg az almos dobozát kapirgálja, mint valami megszállott. Persze kérdeztem is a macskával rendelkező ismerőseimet, hogy mit csináljak, meg végigolvastam nem egy cicás fórumot, és ezek alapján több elmélet is felmerült.

Unatkozik. Mivel egész nap itthon ül egyedül, már én is gondoltam rá, hogy talán unja magát, és azért ilyen, mert játszani akar. Viszont amint hazajövök, játszunk. Szoktunk labdázni, vagy épp a rózsaszín halacskáját dobáljuk, amitől eleinte úgy be volt fosva, hogy a kanapéra se ment fel, ha Fishy épp ott ült. Ezt általában tíz perc után unja meg, és utána hiába dobálok neki bármit, csak lefekszik aludni.

Ki akar menni. De hát kimegy... Bár a madaraktól fél, és addig kiabál velük az ablakpárkányról, amíg el nem mennek, simán kimegy legalább egy pár órára minden nap. Tegnap még a cuki szomszéd cicával is összecimbizett. Az meg ma jött is az ablakunk alá nyávogni hajnalban, hogy "Kijöhet a Toby?", miközben Toby meg a hálószoba ajtaját próbálta nekifutásból betörni. Hétvégén akár egész napra is kimehetne, ha akarna, de akkor is általában két órán belül már jön is vissza, és nyervog, hogy be akar jönni, aztán meg fetreng egész nap az ágyon. Erőszakkal meg nem fogom kitenni, én se szeretném, ha valaki kizavarna, amikor nem akarok menni.

Egyedül van. Napközben tényleg egyedül van, de sokszor igazából leszarja, amikor mi is itt vagyunk, inkább átmegy a másik szobába, és csak néha bukkan fel, jellemzően már messziről nyávogva, aztán felugrik a fotel karfájára, és teli torokból nyávog.
Az éjszakát eddig egyedül töltötte a fotelben, úgyhogy arra gondoltam, ha tudná, hogy bármikor bejöhet hozzánk, nem aggódna annyira, hogy reggelre eltűnünk. Persze ez se úgy alakult, ahogy azt én elképzeltem. Ha bejön velünk, akkor annyit izeg-mozog, hogy képtelenség elaludni mellette, és akárhányszor megmozdulunk, még dorombolni is elkezd. Awww.... Az éjszaka közepén aztán nekiáll nyávogni. Először azt hittem, biztos csak azt akarja, hogy szeretgessük meg, de amikor megpróbáltuk megsimogatni, kishíján tőből harapta le a kezünket. Aztán Johnt tartotta sakkban, mert akárhányszor kicsit is közelebb került hozzá, belemeresztette az összes körmét a hátába.

Szóval most ismét száműzve van a hálószobából. Ezt megint nem vette túl jó néven, és kitalálta, hogy majd valahogy máshogy fog minket rávenni, hogy végre felkeljünk. Az ugyan teljesen normális, hogy amikor az alomban végzi a dolgát azt utána eltemeti, de újabban mindezek után magát a dobozt kezdi el kapirgálni. Tegnap le is mértem félálomban, közel hét percig ment a khrr-khrrr-khrrr-khrrrr. Amikor ez nem működött, a fotelt kezdte nyúzni, arra viszont még múlt héten feltettem egy rusnya, zöld huzatot, amit a szekrény mélyén találtam. Bár nem örülök, hogy ezt csinálja, felkelni miatta nem fogok. Odatettem amúgy neki a kaparóoszlopát, de azt meg arrébb tolta, hogy jobban hozzáférjen a csodás fotelhez. Ehh...

Éhes. Ha tényleg igaz,  hogy amilyen a gazdi, olyan a cica, akkor biztos Toby is folyton éhes. Viszont ez nem lehet ok az éjszakai randalírozásra, mert mindig ki van téve neki abból a keksz állagú ropogós nasiból, ehetne, ha akarna. Az egyik cicás ismerős azt javasolta, hogy akkor adjuk neki oda a rendes vacsoráját, amikor aludni megyünk, mert az általában jó későn van, és akkor majd egy jó darabig nyugton lesz a macska. Az elmúlt pár napban este 10 és éjfél között szolgáltuk fel neki a tonhalat, meg a csirkét, ez viszont semmilyen hatással nem volt a viselkedésére.

Pubertál. Talán még ez tűnik a legvalószínűbbnek, ezzel viszont nagyon nem lehet mit kezdeni, majd kinövi. Viszont akkor most tényleg nem fogunk aludni egy évig? Azt hittem, az csak gyerek mellett van.

Jövő héten lesz egyébként ivartalanítva. John szerint ez majd csodálatos módon megoldja az összes problémát. Én ebben nem vagyok ennyire biztos.

Built in snackholder

Az Ikeában van asztali lámpa beépített snacktartóval... OMG, nekem ilyen kell.

Meg a hőlégballonos tányérkészlet is. Még azon se kell aggódnom, hogy majd nem megy a már meglévőhöz, mert annak a felét már úgyis összetörtem.

Jó reggelt

Pic: Muy Bueno Cookbook

Rosy chocolate

A marketing megint csak működött rajtam, mert ahogy csíkokkal, úgy rózsával is elég sok mindent el lehet nekem adni. Azért a turkish delightos forrócsokit majdnem kihagytam, mert nem elég, hogy tejpor van benne, ami meg ugye laktóz, - azt meg én nem tolerálom -, meg tejsavó por is, de a cukor mellett még aszpartámot is tettek bele, csak a jó ég tudja, minek. Viszont annyira fúrta az oldalam, hogy milyen lehet, hogy muszáj volt kipróbálnom, talán ettől még megmaradok...

Az illata egyébként jobb, mint az íze, sőt, én nem is értem, minek bele ennyi cukor, más ízt nem is nagyon lehet érezni rajta, de így legalább nem fenyeget a veszély, hogy függő leszek.

Ehh...

Valentin

Bár mi nem tartunk Valentin napot, mert ugye minden Valentin nap, awww, azért John vett egy üveg bort, amit megittunk a pizza mellé. Ezzel csak az volt a baj, hogy én a bortól igen csak el szoktam álmosodni, szóval nem sokkal később már majd' leragadtak a szemeim, nagyon romantikus, tényleg. Aztán persze valahogy sikerült ébren maradnom, és még emlékszem is arra, hogy jó volt, de abban már nem vagyok biztos, hogy került megint rám a pizsama, de amikor reggel felébredtem, már nem voltam meztelen.

Score.

Happy Valentine's Day

 

Pic: Natalie Dee

Wake me up when it's Friday

Kép: Gemma Correll

Irodai egypercesek

Egyébként meg nem vagyok egy bitch, sőt, néha én is elrontok dolgokat, bár én rögtön be is vallom olyankor, szóval az, hogy két napja cafatokban  lógnak az idegeim nem azt jelenti, hogy képtelen vagyok elfogadni, ha valaki nem tud megcsinálni valamit. De az, hogy amikor én észreveszem, hogy valami nem jó, az első napot tagadással, a következő kettőt semmittevéssel, az azt követőt meg azzal töltik, hogy engem hibáztatnak, attól elszakad a cérna.

Tegnap egyébként egy másik projektemen is hasonló probléma merült fel, de azt egy másik programozó csinálta, és csak összehasonlításként mondom, hogy fél órával az után, hogy szóltam neki, hogy baj van, megnézte mit rontott el, aztán velem is közölte, mit rontott el, és rögtön azt is megmondta, hogy fogja helyrehozni. Három óra múlva pedig meg mintha mi sem történt volna, már minden rendben is volt. Nem kellett óránként hívogatnom, meg a főnökével emaileznem és hasonlók.

Ez valami kulturális dolog amúgy? Mert az elrontós-letagadós csapat indiai, és nem csak velem csinálják ezt, hanem mindenkivel, és nem csak néha, hanem mindig, évek óta, úgyhogy már kezdünk gyanakodni, hogy a step by step útmutatójukban esetleg le van írva, hogy így kell eljárni minden esetben. A másik csapat meg bolgár, és nem csak velem korrektek és segítőkészek, hanem mindenki mással is.

Nem értem.

The master of the trees

Hajnalban Toby betört a hálószobába, kinyomta a szemem a mancsával, aztán addig helyezkedett, meg dorombolt, míg végül elegem lett belőle és felkeltem. Ő erre egyből magyarázni kezdte, hogy az ablakot nyissam ki neki. Rögtön távozott is azon keresztül, vissza se nézett. Azért már ez is haladás, mert múlt héten még csak véletlenül esett le a párkányról, most már szándékosan célozza be.

A fáról is megtanult magától lejönni, úgyhogy tegnap este új kihívás után nézett, amikor meglógott a sötétben. Talált is valami tuját, úgyhogy azon ragadt fenn. Amikor kimentem megkeresni, akkor meg kétségbeesetten nyávogott, mert valami pasi pont arra sétáltatta a kutyáját, meg egy róka is körözött a közelben. A sötétben persze alig láttam, hol van, így aztán fel is akadtam szépen a rózsabokorra a kardigánomnál fogva, és ott küzdöttem, mert pont nem értem el a hátam közepét, viszont az összes ujjamat összeszúrkáltam. Végül már én is majdnem nyávogtam, ahogy ott álltam, arccal a tujában, a rózsabokor fogságában, a kardigánból félig kifordulva. Még jó, hogy sötét volt, mert amúgy egy melltartón  kívül nem is volt rajtam semmi.

John meg is jegyezte, hogy remek párost alkotunk a macskával...

Dear Jane

Ez az ideiglenes post Jane-nek, a Diary of Jane írójának szól. <3

Jane, a blogodra tényleg nem lehet kommentelni, írtam még lejjebb az egyik kommentben, is, de azóta se sikerült.

Tehát, akkor lépésenként...
Settings
Who can comment? - Registered members
Comment moderation - Never
Show word verification - No

Pancake day

Még azt is elfelejtettem, hogy ma Pancake Day van...

Irodai egypercesek

Elegem van abból, hogy nekem folyton csökkent értelműekkel kell dolgoznom. Bár sok időbe telik, de én nem bánom, ha valamit ötször el kell magyaráznom valakinek, még akkor se, ha az illetőnek elvileg több év tapasztalata van, és jobban kellene tudnia a saját dolgát. De ha ezek után nekem csak bólogat, meg igenezik, aztán meg csak azért is elrontja, akkor attól már általában elvesztem a türelmem.

Az ügyfél meg ilyenkor persze engem hív fel tajtékozva, én meg csak lesek, hogy ez miről beszél, amikor elvileg azt a problémát órákkal ezelőtt megoldottuk. Amikor erre a biztonság kedvéért rákérdezek a programozónál, az csak hümmög, meg kitérő választ ad. Azt még azért hozzá kell tennem, hogy péntek este is én vettem észre, hogy valami nem úgy működik, ahogy kellene, de ők meg csak tiltakoztak, hogy az nem létezik, mert ők pontosan azt csinálták, amit mondtam nekik. Az egyikük aztán rájött, hogy bár pontosan azt csinálták, amit mondtam nekik, elfelejtettek ezt meg azt hozzáigazítani, mert én arról nem szóltam. Elkeseredésemben én már csak röhögni tudtam ezen, hogy egyrészt nekem nem kell tudnom, hogy kell scriptet írni, neki viszont igen, másrészt ha tudták pénteken is, hogy ez így nem lesz jó, akkor miért nem szóltak. Erre kiderült, hogy csak ez az egy illető tudta, de ő meg nem volt ott. Ehh...

Tegnap este 10-ig dolgoztam, és próbáltam egyedül helyrehozni, amit ezek a szerencsétlenek csapatosan rontottak el. A különbség közöttünk annyi, hogy én nem értek hozzá, ők meg elvileg igen. Mégis nekem sikerült a problémát megoldanom, ők meg erre annyit válaszoltak, hogy megnézték mit csináltam, és elvileg működnie kell. Elvileg. Ezeknek amúgy mindenhez ilyen a hozzáállásuk.

Hogy egy kicsit jobban érezzem magam, játszottam egy kis Secret Worldöt is ezek után, pedig már nagyon álmos voltam. Úgy tűnik a vérfarkasok tömeges kardélre hányása tényleg segített, mert utána igen jól aludtam, még valami jó álmom is volt, steaket ettem egy csodaszép tengerparton.

Ma viszont megint munka, ugyanezekkel az emberekkel, és még az új projektemhez is őket kaptam meg, mert a román irodában egy programozó se ért rá.

Le vagyok sújtva.

Jó reggelt

A cup of tea

 

Kép: Redgoldsparks

Sick girl

Hétfőn és kedden nem éreztem túl jól magam, kapart a torkom, nem kaptam levegőt és fájt mindenem, szóval úgy döntöttem, mivel belém a többi irodakukaccal ellentétben szorult némi jó érzés, én nem megyek be az irodába. Viszont internet meg laptop itt is van, úgyhogy dolgozni is tudtam azért. Meg Secret World-özni két project között, ugye.

Érdekes egyébként, hogy míg másoknál a betegség étvágytalansággal is társul, én folyamatosan éhes voltam. John meg hozta nekem a peanutbutter bagelt az ágyba reggel 5.30-kor. Lemsipet is hozott amúgy, de azt ki nem állhatom, úgyhogy annak annyira nem örültem. Bár tény, hogy valószínűleg használt, mert szerdán már jobban éreztem magam, be is mentem dolgozni.

Persze az irodakukacok egyből kérdezgettek is, hogy "How are you?", én meg olyan vagyok, hogy erre meg is mondom, nem csak udvariaskodva elhümmögöm, hogy jól, ahogy az angol szokás tartja, szóval közöltem velük, hogy pont úgy érzem magam, ahogy kinézek. Ez egyébként sápadt arcot és beesett szemeket jelentett, úgyhogy mindenki be is fogta rögtön és nem feszegették tovább a témát.

Mára aztán már szinte újra embernek is érzem magam, úgyhogy mondtam Johnnak, valamit nagyon tudhat az immunrendszerem, mert én három nap alatt lezavartam azokat a tüneteket, ami nála három hétig tartott. Mire ő megjegyezte, hogy én biztos nem is azt kaptam el, hanem a light verziót. Azért remélem, ez most már tényleg elmúlóban van és nem csak hamis illúziókba ringatom magam, aztán majd hétvégén itt fogok fetrengeni lázasan, a saját izzadságomban fürödve.

A teaivás amúgy kimaradt, pedig elvileg aki beteg, annak azt is kell. De úgy látszik, ez annyira nem releváns, mert ettől függetlenül is a javulás útjára léptem.

Tree hugger

Az ember azt gondolná, miután már kétszer is fent ragadt a fán, harmadszor már biztos nem megy fel rá ez a macska. Hát erre nem felment és ottragadt még negyedszer is?

Meli szerint amúgy biztos úgy van vele, hogy majd úgyis jövök és megmentem, úgyhogy no fuck was given.

We are out of orange juice...

Tegnap este John bekiabált a konyhából, hogy tudassa velem, elfogyott a narancslé. Amikor azt válaszoltam, hogy tudom, csalódottan visszasomfordált a szobába, és szomorú szemekkel megkérdezte, "Akkor én most hogy fogok aludni?".

Amúgy én meg nem is értem az összefüggést, hogy lehet aludni, meg inni egyszerre, pedig ő ezt csinálja folyton. Nekem meg oda kell figyelnem, hogy lefekvés előtt pár órával már ne igyak semmit, mert én viszont  aludni és a fürdőszobába kijárkálni nem tudok egyszerre.

Ehh...

A minap egyébként láttam valami videót, amiben egy félmeztelen izomcsávó arról győzködött mindenkit, hogy a narancslé az mennyire szar, mert egy pohárral meginni belőle az olyan, mint megenni hat narancsot. A hatás kedvéért még rá is kérdezett, "Ugye milyen rémesen hangzik? Te se ennél meg hat narancsot." Pedig én simán azt is... Az izomcsávókra meg már csak azért se szoktam hallgatni, mert azok a versenyek előtt képesek három napig nem inni, csak hogy még szálkásabnak nézzenek ki, a szomjazástól meg már nyilván a narancslét inni is jobb, hiába hangoztatják, hogy az ördög műve.

February Mood

February mood by mnory on Polyvore

From Denmark to Iceland

A tetovált lányok, vámpírok, és Svédország után Dánia felé vettem az irányt. A The Boy in the Suitcase lapjain Nina Borg pár napját követhettem nyomon, mialatt ő a szóban forgó bőröndben talált kisfiú ügyét próbálta felgöngyölíteni. Nina ugyan nem rendőr, még csak nem is magándetektív, mégis őt hívja barátnője, Karin, amikor bajba kerül.

A több szálon futó cselekmény sokszor zavaró, ebben az esetben viszont a két író, Lene Kaaberbøl és Agnete Friis remekül eltalálta azt az egyensúlyt, ami igazán pörgőssé tette az események menetét. Nekem nem szokásom éjszakába nyúlóan olvasni, nem mintha nem lenne hozzá kedvem, de egyszerűen leragadnak a szemeim, ez a könyv viszont sikeresen ébren tartott, és alig pár nap alatt be is fejeztem.

A történet másik, nem dán fele Litvániában játszódik, ahol egy zavarodott nő fekszik a kórházban, láthatóan senki nem kedveli, neki fogalma sincs, miért, csak annyit érez, hogy valami nincs rendben. Amikor pár nap múlva felkeresi a rendőrséget segítségért, csak elutasítással találkozik, és senki nem akar hinni neki.

Nina Borg karaktere nekem egyébként nem volt túl szimpatikus. Bár kapunk némi magyarázatot arra, miért is viselkedik úgy, ahogy, ez mégiscsak egy sorozat, talán a későbbi részeken keresztül jobban megismerhetjük a furcsa családanyát, akit még a saját férje se képes megérteni több, mint tíz éves házasság után.

A következő állomás ezek után Izland volt, ahol bár szinte folyton hideg van, és ha hinni lehet a Last Rituals egyik szereplőjének, akkor az emberek túl sok halat esznek, nem kevéssé izgalmas események borzolják a kedélyeket, mint az előző két állomásomon. Amikor egy gazdag német diákot holtan és megcsonkítva talál az egyetemi professzora, a rendőrség büszkén állítja, hogy ők rögtön meg is találták a tettest. Az áldozat családja ebben korántsem ennyire biztos, így aztán Thóra Guðmundsdóttir, ügyvéd, egyedülálló anya, hirtelen azon kapja magát, hogy a nyomozásban segíti a szülők megbízottját, Matthew-t.

Bár a történetben szóba kerül a boszorkányság, okkultizmus, történelem és egyéb komony, hátborzongató témák, Yrsa Sigurðardóttir könyve néhol igencsak megmosolyogtató. Thóra például folyton piszkálta Matthew-t, amiért az még a legeldugottabb kis faluban is háromrészes öltönyben és bőrcipőben csúszkált a havas utcákon, Matthew pedig nem hagyott ki egyetlen alkalmat se, hogy leszólja Thóra rendkívül praktikus, ámbár meglehetősen ronda, formátlan anorákját. Ezen kívül még folyton panaszkodott, hogy itt csak halat lehet enni, és az utakon pedig túl sok a biciklis. Egy alkalommal, amikor Matthew váratlanul felhívta Thórát, ő nem akarta bevallani, hogy valami hülyeséget nézett a TV-ben, ezért azt hazudta, a Háború és békét olvassa Dosztojevszkijtől, mire Matthew csak könnyedén odavetette, hogy ő azt hitte, azt Tolsztoj írta.

"Thóra clenched her fist, annoyed that she hadn't chosen Halldór Laxness or another Icelandic author he would not know. she had always been a hopeless liar." 

Az ügyvédnő szabadidejében sem pihent, erről a 16 éves fia, Gylfi gondoskodott, nem túl hétköznapi módon. Thóra ezt az akadályt is remekül vette egyébként, és bár remélem én soha nem fogok ilyen helyzetbe kerülni, azért jó lenne, ha én is ilyen könnyed és tárgyilagos tudnék majd lenni, ha mégis szükség lenne rá.

A történet végére egyébként teljesen el is határoztam, hogy nekem el kell mennem Izlandra. Persze nem pont, amikor hideg van, hanem majd abban a pár hétben, amikor kellemes az idő, én nem bánom, hogy mindenki halat eszik, meg elmennék Hólmavikba megnézni a Museum of Witchcraft and Sorceryt, és bejárnám a Hellnahellirt, ami Izland legnagyobb mesterséges barlangja. A mai napig nem biztosak az eredetében, de egyes feltételezések szerint ír szerzetesek (Papar - latin eredetű ó-ír szó, atyát jelent) éltek ott, mielőtt a vikingek letelepedtek volna.

Fun fact: Halldór Laxness Nobel díjas író azon kevés izlandi közé tartozik, akik állandó családnevet vettek fel. Az izlandi szokás szerint egy személy "családnevét" a szülője (leginkább az apja) keresztnevéből származtatják, és állandó családneve csak inkább csak a külföldieknek van. 1925 előtt bárki felvehetett egy tetszőleges családnevet, azóta viszont szigorú szabájok vannak érvényben. A minap olvastam egy cikkent egy izlandi lányról, akit 15 éven át csak úgy tüntettek fel hivatalos iratokban, hogy "A Lány", mert a hatóságok nem akarták elismerni a Blaer nevet, amit az anyja választott neki, mondván nem elég lányos.

Jó reggelt

Kép: Peachy Bliss