Xmas 2012

Most, hogy a The Secret World már nem fizetős, ki se lehet robbantani a gép elől. Már egy cabalhoz is csatlakoztam, úgyhogy mindig van kivel kalandozni, és már Johnt is rávettem, hogy próbálja meg újra, mert legutóbb nem tetszett neki, mondván, hogy milyen frusztráló. Pedig nem is, sőt, én egészen odáig merészkedtem, hogy ismét kipróbáltam a gépkarabélyt, és szerelembe is estem vele. Assault rifle for the win...

A karácsonyt John nővérénél töltöttük, ez ilyen egész napos, meg ottalvós program, úgyhogy szakítva a hagyományokkal mi 24-én ajándékoztuk meg egymást. Mármint John rúgta fel a konvenciókat, nekem ez teljesen normális, mert otthon is mindig ezen a napon volt ajándékosztás. Mivel mi ilyenkor mindig halat ettünk, most csináltam lazacos tésztát, amire John csak annyit mondott, hogy legalább nem disznófül rezegős zselében.

Vacsora után aztán átadta az ajándékomat, ami egy kicsi és egy még kisebb dobozból állt, és közben igen aggodalmas képet vágott. Mint utóbb bevallotta, attól tartott, hogy én majd a kis dobozra azt fogom hinni, hogy gyűrű és majd el is kezdem tervezni az esküvőt ott helyben. Pedig nem is hittem, mert a gyűrűs dobozok nagyobbak szoktak lenni. Bár az is igaz, hogy még senki se kérte meg a kezem sose, szóval mit tudok én erről, ugye...

John nővéréékhez vittük Tobyt is, mert nem lehet benne megbízni, hogy majd itt egész nap nyugton lesz, főleg, hogy az éjszakát is egyedül kellett volna töltenie. Ráadásul első látásra ellenállhatatlan vonzalom ébredt benne a karácsonyfa iránt, és lépten nyomon a gömböket és csillagokat rángatta; pedig ráspricceltünk szerencsétlenre vagy egy liter vizet - napi szinten elosztva -, de csak annyit értünk el, hogy egy darabig a mi fánkat békénhagyta, és elkezdte a szomszédét gyepálni. Próbáltam ugyan elővigyázatos lenni és feltettem a hűtő tetejére, de lerángatta onnan és szépen el is tört pár díszt. Az egyik üvegből volt. Facepalm. Olyat is ki hoz macskás helyre? Phil, ki más.

Moragéknál aztán pulykát ettünk, meg krumplit és párolt zöldségeket. Nagyon hagyományos volt minden, de szerencsére kelbimbót nem csináltak, John meg is jegyezte, hogy mit szólna az anyjuk, ha látná. De nem látja, úgyhogy mindegy. Én azért örülök, hogy évente csak egyszer kell ilyet enni, mert különösebben szerintem nem nagy élmény.

Desszertet nekem kellett prezentálnom, úgyhogy csináltam pumpkin piet és barackos mascarpone tortát. Kicsit ugyan kalandosra sikerült, mert a tescos sofőr azzal állított be 24-én délután, hogy valami folyik az egyik zacskóból, és hogy ő igazán sajnálja, de hogy vele mindig ez történik. Miután megállapítottuk, hogy a tejszín és a cornish custard menthetetlen, még azt is megjegyezte, hogy milyen nyugodtan viselem az egészet. Kérdőn néztem rá, hogy mégis mit kellene csinálnom, mire azt válaszolta, hogy a legtöbb vevő ordítani szokott vele, meg ott a helyszínen felhívják a vevőszolgálatot. Érdekes. Mivel másnap reggel már jött értünk Neill, rögtön el is futottam új teszínt venni, hogy aztán hazaérve feltűnjön, hogy nincs tojás. Facepalm.

A családdal töltött másfél nap után megbeszéltük Johnnal, hogy ha lesz gyerekünk, akkor mindenképp kettő kell, és akkor azok majd társasozhatnak egymással. Bár az is igaz, hogy Moragéknak két társasozós korú gyerekük van, mégis mindkettő velünk akart játszani. De még ha Monopoly lett volna, vagy Catan... Riley, aki másfél éves egyelőre csak változatos tárgyakat dobál össze-vissza, meg ütögeti őket egymáshoz, azt meg tudja csinálni egyedül is szerintem. Ez alkalommal egyébként beadtam a derekam, és felvettem, mert vagy tíz percig nézett rám jelentőségteljesen, meg integett is hozzá. Bár most is tartottam tőle, hogy majd visítani kezd, ha hozzányúlok, de nem szólt egy kukkot se, csak átfogta a nyakam és rányálazott a vállamra. Ettől nekem elvileg olvadoznom kéne, de én továbbra is csak kínosan érzem magam kicsik társaságában, és fogalmam sincs mit kezdjek velük.

Ehh...