Stephen King - The Dark Tower

Tegnap este befejeztem a Dark Tower 7. részét, és ezzel együtt a sorozatot. 16 voltam, amikor az első könyv a kezembe került, úgyhogy elmondhatom, ez az eposz egy elég meghatározó élmény volt nekem az elmúlt egy évtizedben. Igaz, az utolsó rész évekkel ezelőtt megjelent, én mindig csak halogattam és halogattam, nem akartam igazán tudni, mi a vége. Főleg azok után, hogy a Mass Effect 3 befejezésében akkorát csalódtam. Én még csak nem is játszottam vele éveken át, mint John, ő meg aztán teljesen maga alatt volt egy hétig, hogy ez így nem érhet véget, ekkora űrt hagyva maga után, felzaklatva ezzel a rajongók többségét. Szóval én már láttam magam előtt, hogy majd ez fog történni velem és ezzel a könyvvel is...

Azt kell mondjam, a történet nem azzal zárult, amire számítottam. Attól sokkal jobb volt. King nem csak egyszerűen befejete a könyvet, hogy akkor tessék, itt van, The End. A befejezés ehelyett inkább csak egy elköszönés, hogy akkor innen mi most már elkanyarodunk, vissza a saját valóságunkba, de a történet még megy a maga útján, és sejtjük, hogy mi fog történni, még akkor is, ha King nem áldoz több időt arra, hogy ezt a szánkba rágja.

A túl sok véletlen és a deus ex machina egyébként annyira nekem nem tetszett (az mondjuk igen, hogy King nem próbálta ezt valami másnak álcázni, hanem pimaszul odaírta, hogy ez itt most pontosan az, aminek látszik), de John szavaival élve, ha az nem zavar, hogy Rolandék a párhuzamos világok között utazgatnak mágikus ajtók segítségével, miközben alakváltókkal és vámpírokkal találkoznak, akkor ezekre már igazán ne szóljak semmit.

Ahogy letettem a könyvet, rögtön el is aludtam amúgy. John csak később mászott be mellém az ágyba, de állítólag felébredtem, és félálomban közöltem vele, hogy kivégeztem a könyvet, és nem olyan volt a befejezés, mint a ME3. It didn't suck...