The Eagle in Budapest

Alig akartam elhinni, de tényleg egy nap alatt meglett az útlevelem. Pedig már fel voltam ár készülve, hogy majd elmagyarázzák, hogy a 24 óra nem úgy 24, hogy egy nap, hanem... Még annyira borzasztóan se nézek ki rajta, csak mintha valaki borsószemet dugott volna az orromba. Igaz, a régin meg olyan vagyok, mint a Walking Dead egyik szereplője. Mármint az egyik walking dead.
Az idő legnagyobb részében egyébként Eni kanapéján kempingeztem, kókuszos rizstejes kávét iszogatva, mert szójatejet a közeli boltokban nem sikerült felhajtanom, simát meg már két hete nem ittam, ez most a legújabb kísérletem; ugyanígy jártam az ehető dolgok beszerzésével is, így aztán a szekrényben fellelt kenyércsücskön vegetáltam, meg joghurtot ebédeltem. Közben kicsit dolgoztam is, meg a Triumph of the Sunt olvastam Wilbur Smithtől.
Azt egyébként szeretném leszögezni, hogy természetes élőhelyemen nem vagyok ennyire szerencsétlen, de ugye vendégség, ismeretlen terep, nem fogom más hűtőjét csupaszra enni. Eni egyébként kellőképpen el is volt borzadva, hogy én ott éheztem egész nap. Pedig nem is.

Egyik nap aztán elmentünk az Arribába mexikóit enni, ahol aztán hosszas mérlegelés után sikerült kiválasztanom az egyetlen olyan tölteléket és mártogatóst, amiben koriander volt, azt meg még mindig ki nem állhatom. Ehh...
Akárhányszor kitettem amúgy lábam, valaki mindig megpróbált eladni nekem valamit. Bár a helyszín és a termék mindig más volt, de a közönséges, erőszakos stílus mindegyikre jellemző volt. Szerintem ezek összebeszéltek. A múltkori buszjegyes eset után különösebb lelkiismeretfurdalás nélkül ignoráltam az összeset, de ettől függetlenül tanuja voltam, ahogy az egyik üldözőbe vett valami idősebb nőt egy kazalnyi melltartót lóbálva az utca kellős közepén, válogatott szitkokat szórva utána.

Az utolsó napomon aztán elmentünk az egyik Frei kávézóba. Nekem ez már szinte hagyomány, tavaly Johnnal minden nap elmentünk az egyikbe reggelizni, amikor ott nyaraltunk. Megint volt új kávé, jamaicai fűszeres latte, amit Enivel persze rögtön ki is próbáltunk. Könyvet is akartam venni, mert ugye a kedvenc kávézóm pont egy könyvesboltban van, ahogy szerintem minden valamirevaló kávézónak lennie kellene, de aztán rájöttem, hogy így is alig tudtam beleküzdeni a vackaimat a hátizsákba, úgyhogy visszafogtam magam.

A hazafelé sikerült barátkozós útitársakat kifognom, akik aztán egész úton ismerkedtek... Go and get a room... A pasi velem is megpróbált cimbizni, de én túlságosan bele voltam merülve a könyvembe, úgyhogy nem értem rá szocializálni. Egyébként volt egy pont, amikor már azt hittem, a reptérre se jutok ki. Csak vártam és vártam a transzfer buszt, az meg nem jött. Végül amikor már épp Eninek írtam, hogy lehet, hogy itt maradok, megérkezett a kisbusz. A sofőr megjegyezte, hogy "Volt egy angol telefonszám megadva, fel is akartam hívni, hogy szóljak, nem érek ide időben. De aztán nem hívtam fel mégse." Thanks, Captain Obvious.