The Sneak

Hétvégén volt John szülinapja. Meg kell hagyni, nem egyszerű eset. Egyfolytában a tortáról kérdezgetett, és az irodában még az óriási képkeretet rejtő ajándékosdobozt is kiszúrta, amikor a telefoncsatlakozót jött megnézni, ami persze pont mellettem van. Még rázogatta is.

"Mi van a dobozban?", kérdezte egyből.
"Milyen dobozban?", kérdeztem vissza, de ez ugye különösebben nem segített.

A képkeretet egyébként a Sgt. Pepper óriásposzterhez szereztem, és két hete az összes kollegám fetrengett a röhögéstől, amikor átvettem a recepción, és felküzdöttem az emeletre. Sejtettem, hogy nagy lesz, de azért arra nem számítottam, hogy simán el tudok mögé bújni, mint egy pajzs mögé. Ebből kifolyólag aztán csak szerencsétlenül araszolgattam vele, ki-ki lesve mögüle. Csak néztem napokig, és elképzeltem, ahogy én majd ezzel felszállok a buszra, munka után, amikor amúgy is általában nagy a tömeg, lelki szemeimmel láttam, ahogy egy erősebb fékezésnél majd előrelendülök, aztán hátrazuhanok, a keret meg majd szépen maga alá temet, mert persze ülőhelyem az pont akkor nem lett volna.

A kalandos buszozástól végül Divesh mentett meg, aki felajánlotta, hogy segít hazavinni, úgyis autóval jött, és úgyis arra menne, amerre én. Cserébe ugye csak azt kell elviselnem, hogy egyfolytában be nem áll a szája, de ahhoz az irodában már hozzászoktam, úgyhogy megköszöntem a felajánlást, betuszkoltuk a keretet az autóba, és hazarobogtunk vele.

Persze John már itthon volt, úgyhogy amint beléptem, csak behajítottam a dögöt a fürdőszobába, ami közvetlenül a bejárat mellett található, és mintha mi sem történt volna, besétáltam. Miután megbizonyosodtam róla, hogy van kávéja, és valami roppant érdekes cikket olvas, tehát igen kicsi az esélye, hogy észrevegyen bármit is, ami körülötte zajlik, felkaptam a dobozt, és lábujjhegyen osonva a háta mögött becsempésztem a szobába, ahol aztán heves küzdelem után végül bekínlódtam a ruhásszekrénybe.

Pénteken aztán beszereztem tortát és hazahoztam a maradék ajándékot. A képet, egy pénztárcát és egy könyvet. Már épp biztonságba helyeztem volna a dobozokat a konyhában, amikor is John kikiabált a szobából, hogy van sör, mindjárt bont egyet nekem is. Hiába mondtam, hogy most nem kérek, azért csak kijött, hogy megmutassa, a torta meg persze ott állt az asztal közepén, mellette a hengerbe csavart poszterrel, én meg csak ott ugráltam előtte, attól függően, John épp merre fordult és próbáltam úgy tartani a kabátomat, hogy az is takarja.

"Miért nem teszed teszed azt le? ", kérdezte John. "Bontok neked sört."
"Hogy mit?... Ja, ezt?... Majd inkább később", feleltem, és egy jól irányzott mozdulattal a tortás dobozra hajítottam a kabátot. Amikor aztán hátat fordított, hogy kivegye a sörömet, pánikszerűen megragadtam a képet, és egy jól irányzott ugrással a szemközti hálószobában termettem, majd egy hasonlóan jól irányzott ugrással vissza a konyhába, mintha mi sem történt volna és csak kicsit éreztem úgy magam, mint egy idióta.

Később azért csak befészkelte magát a kétség a gondolataim közé, és már szinte teljesen meg is győztem magam, hogy nyilván látta, ahogy osonok a dobozokkal, meg dobálom a kabátom, kizárt, hogy ezt valaki ne vegye észre. Kizárt. Az nem létezik, és szombaton is csak kicsit lepődött meg, biztos a pénztárcán, mert azt nem látta, és rettenetesen éreztem magam.

"Te ezeket egyébként hogy hoztad haza, hogy én nem láttam?", kérdezte aztán hétfő este.

Hát így.