Tera

Tegnap indult a Koreában már régóta megjelent online játék, a Tera nyílt béta tesztje; Európában május elejétől lesz elérhető. Nekem persze nem kell kétszer mondani, rögtön ki is próbáltam.

Nagyjából öt perc elég volt, hogy legyőzzem a kezdeti kétségeimet, és órákra belemerültem a játékba. Volt, hogy csak sétáltam és gyönyörködtem a tájban. A legtöbb fantasy és  szerepjáték, amivel eddig játszottam egyébként hasonlóan kezdődik, egy erdőben, vagy erdőszéli faluban, nincs ez másként itt sem. Megkapjuk az első küldetésünket és kezdhetjük is felderíteni a terepet.

Eddig a szokásos, mondhatnám, viszont a harcrendszer kidolgozásánál a készítők kicsit elrugaszkodtak a megszokotott point and clicktől. Az általam eddig játszott online játékokban nem kellett különösebb képességek birtokában lenni, csak egy kattintással kiválasztottuk, kit akarunk lenyilazni, vagy épp a villámainkkal ropogósra sütni és csak arra kellett figyelni, hogy az illető ellenfél nagyjából valahol előttünk legyen és lehetőleg ne túl messze. A Tera ebből a szempontból inkább egy akciójáték, mielőtt ráeresztjük a nyílzáport, villámot, vagy egyéb tetszőleges varázslatot a csúnya gonosz szörnyekre, be kell őket céloznunk - és a célt tartanunk is kell -, különben mellélövünk. Ellenfelünk ezt természetesen nem fogja annyiban hagyni, hacsak nem sikerül egy ütéssel hatástalanítani, vissza fog támadni.

A megszokottól eltérően ez sem ilyen egyszerű, a varázslónk, harcosunk, vagy éppen íjászunk nem fog szépen elhajolni, ha a háttérben végzett bonyolult kalkulációk alapján az ellenfelünk nem talált el minket. Ha nem ugrunk félre elég gyorsan, akkor elég hamar azt vesszük észre, hogy az arcunkon fekszünk a fűben, és mialatt megpróbálunk feltápászkodni, ellenfelünk vígan ugrál a hátunkon.

A karakterkészítésnél egyébként csillagok jelzik, hogy az egyes karakterkasztokhoz a játékosnak mennyire kell ügyesnek lennie és jó reflexekkel rendelkeznie. Ezek alapján a harcos a legnehezebb, a legkönnyebb pedig az íjász és a varázsló, mert ezekkel nyugodtan futkoshatunk nyúlként cikázva, és lövöldözhetünk a szörnyekre a biztonságos távolból. Mire észrevennék, mi történik, már holtan rogynak össze.

A játék stílusa egyébként tipikusan koreai. Nagy, színes hajak, hatalmas izmok, mély dekoltázsok és rövidebbnél is rövidebb szoknyák jellemzik a karaktereket. A harcosok óriási, szinte már nevetségesen túlméretezett kardokkal futkosnak ellenféltől ellenfélig, a varázslólányok meg magassarkú szandálban másznak sziklát. Örülnék, ha lennének visszafogottabb darabok, és a sztriptíztáncos öltözék nem lenne kötelező, de nyilván nem én vagyok a célközönség, értem én.

A legtöbb választható faj egyébként az emberre hasonlít, az elfeknek is ugye leginkább csak a füle más, vagy választhatunk olyan fajt is, amelyik agancsot visel a fején, persze abban sem ismerik ezek a mértéket.

Az egyetlen nem humanoid faj a Popori, akiknek nincs nemük és a számtalan egyediesítésnek köszönhetően macskán keresztül és mosómedvén át még akár hörcsögformában is megelenhetnek. A közös bennük a cukiságfaktor. Ennek ellenére én képtelen lennék magam komolyan venni, ha bőrmellényt viselő nyulat játszanék.

Az Elinek az egyetlen olyan faj, amitől engem a hideg is kiráz, és ezzel nem vagyok egyedül. Az európai szemmel kicsit visszataszító, ötéves kislányokra hajazó karakterek feszes fűzőben és domina stílusú csizmában riszálnak a csatamezőn. A koreaiaknak úgy látszik, ez valamiért tetszik, mert nem ez az első ázsiai játék, ahol ez téma lett volna.

Ettől eltekintve a játék ígéretesnek tűnik, és felvettem a listámra. A következő egyébként a Guild Wars 2 lesz, már alig várom.