Guild Wars 2... arrgggh...

Tegnap estére vettünk pizzát és bort, hogy ne kelljen a konyhában vesztegetnem az időmet, amikor Guild Wars 2 béta teszt van. Honnan tudhattam volna, hogy majd órákon át nem sikerül bejelentkeznem, amikor meg végre igen, akkor olyan lassú, hogy az már élvezhetetlen?

Rawwwrrr...

Ez ma reggelre se változott meg, a laptopomon továbbra is játszhatatlan, de már nincs pizza, és bort se fogok reggelire inni.

Jó reggelt

Kép: Gourmande

We create our own past from fragments of reality...

A Bristolban élő művész, Alexander Korzer-Robinson, 19. századi antik könyveket darabol fel különleges képeihez.

Saját bevallása szerint alkotásai egyszerre fejezik a nosztalgiázás szépségét és a múlt lerombolását. A saját múltunkat a valóság kis darabkáiból építjük fel, és ez folyamat magában foglalja a szándékos emlékezést, de ugyanúgy az öntudatlan felejtést is.

A képekhez csak azokat az illusztrációkat használja fel, amik eredetileg az adott könyvben szerepelnek, így változik át egy egyszerű enciklopédia egy különös, régi világra nyíló ablakká.
A képek gyönyörűek, engem mégis amennyire lenyűgöznek, annyira el is borzasztanak, és Alexander Korzer-Robinson már szinte a barbárság határát súrolja. Bár talán igaza van, és ahelyett, hogy ezek a lexikonok valahol elzárva porosodnának, így újjászületnek és új értelmet nyernek.
Talán...

De azért csak ott motoszkál bennem, hogy ezeket a könyveket már nem fogja olvasni senki. Szomorú.

The Sneak

Hétvégén volt John szülinapja. Meg kell hagyni, nem egyszerű eset. Egyfolytában a tortáról kérdezgetett, és az irodában még az óriási képkeretet rejtő ajándékosdobozt is kiszúrta, amikor a telefoncsatlakozót jött megnézni, ami persze pont mellettem van. Még rázogatta is.

"Mi van a dobozban?", kérdezte egyből.
"Milyen dobozban?", kérdeztem vissza, de ez ugye különösebben nem segített.

A képkeretet egyébként a Sgt. Pepper óriásposzterhez szereztem, és két hete az összes kollegám fetrengett a röhögéstől, amikor átvettem a recepción, és felküzdöttem az emeletre. Sejtettem, hogy nagy lesz, de azért arra nem számítottam, hogy simán el tudok mögé bújni, mint egy pajzs mögé. Ebből kifolyólag aztán csak szerencsétlenül araszolgattam vele, ki-ki lesve mögüle. Csak néztem napokig, és elképzeltem, ahogy én majd ezzel felszállok a buszra, munka után, amikor amúgy is általában nagy a tömeg, lelki szemeimmel láttam, ahogy egy erősebb fékezésnél majd előrelendülök, aztán hátrazuhanok, a keret meg majd szépen maga alá temet, mert persze ülőhelyem az pont akkor nem lett volna.

A kalandos buszozástól végül Divesh mentett meg, aki felajánlotta, hogy segít hazavinni, úgyis autóval jött, és úgyis arra menne, amerre én. Cserébe ugye csak azt kell elviselnem, hogy egyfolytában be nem áll a szája, de ahhoz az irodában már hozzászoktam, úgyhogy megköszöntem a felajánlást, betuszkoltuk a keretet az autóba, és hazarobogtunk vele.

Persze John már itthon volt, úgyhogy amint beléptem, csak behajítottam a dögöt a fürdőszobába, ami közvetlenül a bejárat mellett található, és mintha mi sem történt volna, besétáltam. Miután megbizonyosodtam róla, hogy van kávéja, és valami roppant érdekes cikket olvas, tehát igen kicsi az esélye, hogy észrevegyen bármit is, ami körülötte zajlik, felkaptam a dobozt, és lábujjhegyen osonva a háta mögött becsempésztem a szobába, ahol aztán heves küzdelem után végül bekínlódtam a ruhásszekrénybe.

Pénteken aztán beszereztem tortát és hazahoztam a maradék ajándékot. A képet, egy pénztárcát és egy könyvet. Már épp biztonságba helyeztem volna a dobozokat a konyhában, amikor is John kikiabált a szobából, hogy van sör, mindjárt bont egyet nekem is. Hiába mondtam, hogy most nem kérek, azért csak kijött, hogy megmutassa, a torta meg persze ott állt az asztal közepén, mellette a hengerbe csavart poszterrel, én meg csak ott ugráltam előtte, attól függően, John épp merre fordult és próbáltam úgy tartani a kabátomat, hogy az is takarja.

"Miért nem teszed teszed azt le? ", kérdezte John. "Bontok neked sört."
"Hogy mit?... Ja, ezt?... Majd inkább később", feleltem, és egy jól irányzott mozdulattal a tortás dobozra hajítottam a kabátot. Amikor aztán hátat fordított, hogy kivegye a sörömet, pánikszerűen megragadtam a képet, és egy jól irányzott ugrással a szemközti hálószobában termettem, majd egy hasonlóan jól irányzott ugrással vissza a konyhába, mintha mi sem történt volna és csak kicsit éreztem úgy magam, mint egy idióta.

Később azért csak befészkelte magát a kétség a gondolataim közé, és már szinte teljesen meg is győztem magam, hogy nyilván látta, ahogy osonok a dobozokkal, meg dobálom a kabátom, kizárt, hogy ezt valaki ne vegye észre. Kizárt. Az nem létezik, és szombaton is csak kicsit lepődött meg, biztos a pénztárcán, mert azt nem látta, és rettenetesen éreztem magam.

"Te ezeket egyébként hogy hoztad haza, hogy én nem láttam?", kérdezte aztán hétfő este.

Hát így.

Tera

Tegnap indult a Koreában már régóta megjelent online játék, a Tera nyílt béta tesztje; Európában május elejétől lesz elérhető. Nekem persze nem kell kétszer mondani, rögtön ki is próbáltam.

Nagyjából öt perc elég volt, hogy legyőzzem a kezdeti kétségeimet, és órákra belemerültem a játékba. Volt, hogy csak sétáltam és gyönyörködtem a tájban. A legtöbb fantasy és  szerepjáték, amivel eddig játszottam egyébként hasonlóan kezdődik, egy erdőben, vagy erdőszéli faluban, nincs ez másként itt sem. Megkapjuk az első küldetésünket és kezdhetjük is felderíteni a terepet.

Eddig a szokásos, mondhatnám, viszont a harcrendszer kidolgozásánál a készítők kicsit elrugaszkodtak a megszokotott point and clicktől. Az általam eddig játszott online játékokban nem kellett különösebb képességek birtokában lenni, csak egy kattintással kiválasztottuk, kit akarunk lenyilazni, vagy épp a villámainkkal ropogósra sütni és csak arra kellett figyelni, hogy az illető ellenfél nagyjából valahol előttünk legyen és lehetőleg ne túl messze. A Tera ebből a szempontból inkább egy akciójáték, mielőtt ráeresztjük a nyílzáport, villámot, vagy egyéb tetszőleges varázslatot a csúnya gonosz szörnyekre, be kell őket céloznunk - és a célt tartanunk is kell -, különben mellélövünk. Ellenfelünk ezt természetesen nem fogja annyiban hagyni, hacsak nem sikerül egy ütéssel hatástalanítani, vissza fog támadni.

A megszokottól eltérően ez sem ilyen egyszerű, a varázslónk, harcosunk, vagy éppen íjászunk nem fog szépen elhajolni, ha a háttérben végzett bonyolult kalkulációk alapján az ellenfelünk nem talált el minket. Ha nem ugrunk félre elég gyorsan, akkor elég hamar azt vesszük észre, hogy az arcunkon fekszünk a fűben, és mialatt megpróbálunk feltápászkodni, ellenfelünk vígan ugrál a hátunkon.

A karakterkészítésnél egyébként csillagok jelzik, hogy az egyes karakterkasztokhoz a játékosnak mennyire kell ügyesnek lennie és jó reflexekkel rendelkeznie. Ezek alapján a harcos a legnehezebb, a legkönnyebb pedig az íjász és a varázsló, mert ezekkel nyugodtan futkoshatunk nyúlként cikázva, és lövöldözhetünk a szörnyekre a biztonságos távolból. Mire észrevennék, mi történik, már holtan rogynak össze.

A játék stílusa egyébként tipikusan koreai. Nagy, színes hajak, hatalmas izmok, mély dekoltázsok és rövidebbnél is rövidebb szoknyák jellemzik a karaktereket. A harcosok óriási, szinte már nevetségesen túlméretezett kardokkal futkosnak ellenféltől ellenfélig, a varázslólányok meg magassarkú szandálban másznak sziklát. Örülnék, ha lennének visszafogottabb darabok, és a sztriptíztáncos öltözék nem lenne kötelező, de nyilván nem én vagyok a célközönség, értem én.

A legtöbb választható faj egyébként az emberre hasonlít, az elfeknek is ugye leginkább csak a füle más, vagy választhatunk olyan fajt is, amelyik agancsot visel a fején, persze abban sem ismerik ezek a mértéket.

Az egyetlen nem humanoid faj a Popori, akiknek nincs nemük és a számtalan egyediesítésnek köszönhetően macskán keresztül és mosómedvén át még akár hörcsögformában is megelenhetnek. A közös bennük a cukiságfaktor. Ennek ellenére én képtelen lennék magam komolyan venni, ha bőrmellényt viselő nyulat játszanék.

Az Elinek az egyetlen olyan faj, amitől engem a hideg is kiráz, és ezzel nem vagyok egyedül. Az európai szemmel kicsit visszataszító, ötéves kislányokra hajazó karakterek feszes fűzőben és domina stílusú csizmában riszálnak a csatamezőn. A koreaiaknak úgy látszik, ez valamiért tetszik, mert nem ez az első ázsiai játék, ahol ez téma lett volna.

Ettől eltekintve a játék ígéretesnek tűnik, és felvettem a listámra. A következő egyébként a Guild Wars 2 lesz, már alig várom.

Jó reggelt