Jó reggelt

 

Pic: Covet Living

Sneak in

Állítólag abban az esetben, amiben a pasink - aki azzal volt megbízva, hogy minket a lakásba beengedjen futás után -, azzal fogad bennünket a lépcsőház előtt, hogy "Honey, I think I locked us out...", a helyes válasz nem a "But why did you do that?". Minden nap tanulok valami újat.

Miután vagy tíz percig bámultunk a bezárt ajtóra, John felment Philhez, hogy kérjen tőle egy csavarhúzót. Vagy igazából bármit, mert tulajdonképpen egy csavarhúzó se segített volna sokat. Phil persze pont ilyenkor nem volt otthon. Érkezett viszont a szembe szomszéd old lady, Joan, akitől sűrű szempillarezegtetések közepette meg is kérdeztem, hogy ismer-e valami lakatost a környéken, aki esetleg vállaná így hirtelen, hogy beenged minket. Joan persze pont nem ismert ilyet, de azt mondta a telefonját nyugodtan használhatjuk, bár így, hogy nem tudjuk kit kell hívni, kicsit nehezebb az ügy. Vele volt amúgy  a lovagja, aki erre csak dörmögött valamit az orra alá, mire Joannak felcsillant a szeme, hogy bár betörőket se ismer, de létrája az van, és ha nyitva a fürdő ablaka, akkor meg vagyunk mentve.

Persze nem volt nyitva, de Joan lovagja megint dörmögött valamit, mire az old lady rákérdezett, hogy a többi ablakkal mi a helyzet. Csak vállat vontam, hogy azok ugyan nyitva vannak, de a tíz centis résen csak a macska fér be, az meg nem hajlandó kihozni a kulcsot, és ugye az ablakot meg csak ennyire lehet kitárni. A lovag megint csak dörmögött valamit, amiből mi ismét egy kukkot se értettünk, majd intett, hogy kövessük. Lazán a konyhaablakhoz sétált, bedugta a karját, a másik kezével megmozgatta az ablakot, közben valami kattanást hallottunk, és az ablak már tárva nyitva állt, még a terhes nő is simán befért volna, aki az udvar másik végéből követte az eseményeket. Azért amikor John elkezdett engem betuszkolni, megkérdezte, hozzon-e nekünk széket, majd amikor nem kellett, vihogva közölte, hogy örül, hogy most már nem ő az egyetlen, aki rendeszeresen az ablakon át jut be a lakásába.

Szóval jó, hogy így egy év után megtudtuk, az ablakokat tulajdonképpen ki lehet nyitni normálisan is... John meg is jegyezte, hogy most már akkor tudjuk, hogy szokott Phil bejutni, amíg mi nem vagyunk itt. Szerintem amúgy nem szokott, de mint tudjuk eléggé weirdo, meg miután egyszer megköszöntem Johnnak, hogy kivitte a szemetet, ő meg bevallotta, hogy ő ugyan nem, azóta ha valami eltűnik, vagy máshol találjuk meg, mint ahol szerintem hagytuk, akkor John megjegyzi, hogy biztos Phil volt. Szerinte amúgy a karácsonykor nálunk hagyott fenyőfán is webcam volt... és akkor még én vagyok a paranoid. Mondjuk tényleg én... Ehh...

Va-jay-jay

Persze, másra se vágytam így kora reggel, mint egy promóciós emailre a Funcomtól, amiben a mellékelt ábrán szereplő punciszörny hivatott meggyőzni arról, hogy a The Secret World még mindig awesome, és még havidíjat fizetni is megéri.

Jam

A szülői látogatás egyébként a szokásos forgatókönyv szerint zajlott. Anyu már hónapokkal előre kérdezgette, hogy "De mit hozzak?", amire először a standard választ adtam, vagyis "Semmit". Persze tudhatnám már mostanra, hogy ez nem elfogadott, és végül valamit úgyis kérni kell. Aztán eszembe jutott, hogy már múltkor is nyávogtam, hogy nincs mit olvasnom magyarul, kaptam is emailben pár könyvet, amik jók voltak, de időközben felfedeztem még újabbakat is, úgyhogy leadtam a rendelést: Baráth Katalin - Türkizkék hegedű és Brandon Hackett - Az ember könyve.

Sejthettem volna, hogy ez még mindig nem elég, úgyhogy már a végén Johnt kérdezzem, hogy mit kérjek még, aki egyből rávágta, hogy kolbászt, mire nekem meg eszembe jutott a kedvenc borom, a Balatoni Zweigelt, örültem is, hogy akkor ez is le van tudva, mire anyu felajánlotta, hogy hoz Tokajit is. De azt meg úgyse issza senki, úgyhogy ne hozzon.

Pár héttel az indulás előtt aztán szólt, hogy a lovagja csinált lekvárt, abból is hoz, de ne hozzon, de direkt nekünk is csinált, jó, akkor hozzon. Most erre mit lehet mondani, nem? Ha már úgyse lehet megúszni, akkor mondtam, hozzon szilvásat, mert olyat itt nem találtam.

Azt ugye mondanom se kell, hogy ennyivel nem úsztam meg, mert végül beállítottak ide öt üveg lekvárral, két akkora kolbásszal, hogy el se tudom tenni sehova, ráadásul az is házi gyártmány, pedig már fájt a fogam a kedvenc gyulai fajtámra, meg ugye a bor, de ezen felül még elvonszolt egy hatalmas zsákot a hoteltől egészen hozzánk, amiből aztán percenként előhúzott valamit, hogy "Ezt is ám neked hoztam. Kell?", John meg itt fetrengett a röhögéstől, mert bár nem tud magyarul, azt megértette, amikor minden egyes felajánlásra azt mondtam, hogy "Nem".

Gondolom most megint én vagyok a szívtelen, de én előre megmondtam, hogy nekem semmi más nem kell, és 40 négyzetméter nem elég arra, hogy illendőségből elfogadjak két esernyőt (egy virágosat meg egy még virágosabbat), egy pár masnis papucsot, amit az életben fel nem vennék, egy piros strasszkövekkel kirakott fehér pólót Holiday felirattal, amit talán öt évesen még fel is vettem volna, most már meh, két üveg parfümöt, aminek nem tetszik az illata, egy fülbevalót, amitől tudom, hogy viszketne csak a fülem, egy fekete és egy arany színű szempillaspirált, amit szintén csak nem kennék magamra, meg egy gyűrűt, ami leesik az ujjamról... Ehh...

Amúgy a cica is kapott ajándékot, egy csomag csörgős labdát, meg két rúd cicakolbászt, amit anyu megvesztegetésként hozott neki, de különösebben nem vált be a terv, mert Toby csak addig volt barátkozós kedvében, amíg tartott a kolbász.

Irodai egypercesek

... és akkor hirtelen fingszag.
Persze nem sokkal később rájöttem, hogy csak Frenchie állt neki a tojásos-tonhalas salátájának itt nagy sunnyogva.

Jó reggelt

Pic: Our Best Bites

French

Hétfőn egyébként client meetingre mentünk; Frenchie meg én. Ő már azzal kezdte, hogy látatlanba is utálja az ügyfelet, mert az is francia. Azt meg már régóta mondogatja nekem, hogy azok mekkora tuskók, higgyem csak el. Gondolom az se sokat javított a helyzeten, hogy az ügyfél vihogva csúfolta Frenchie akcentusát, meg ott mondogatta nekem, hogy figyeljem már, mert úgy mondja a basic-et, hogy "bezikk". Nem akartam rámutatni, hogy aki a public helyett azt mondja, hogy "pöblikk", az csak hallgasson...

De ugye én nem vagyok francia...

Daughter

Szerintem a cicának feltett szándéka, hogy minden nyaralási tervünknek keresztbe tegyen. Biztos meghallotta, hogy John nővére vigyázna rá, és nem akar megint a gyerekszobába száműzve senyvedni, miközben az ő macskájuk vígan heverészik a kanapén.

Ez alkalommal éhségsztrájkba kezdett, amit egy hétig ki is bírt, hiába hoztuk neki a jobbnál jobb cicaeledeleket, ő csak megvetően nézett az összesre és három falatnál többet nem volt hajlandó enni. A különös viselkedés viszont gyanúsan összefüggésben állani látszott anyu látogatásával, úgyhogy nem gondoltam egyből, hogy a halálán van. Azért így hat nap után közöltem vele, hogy ha nem kezd el enni, majd jól elviszem az állatorvoshoz, aki biztos már alig várja, hogy tűket szúrkálhasson belé, ezt meg szerintem lehet, hogy megértette, mert öt perc múlva már hallottam, hogy ropogtatja a cicakekszet. Persze az is lehet, hogy mindez véletlen volt, és csak a catnippel meghintett csirkemell hozta meg az étvágyát, amit még aznap ebédre szolgáltam fel neki, ő meg nagy kegyesen hajlandó volt a felét elfogyasztani.

A lelki trauma elméletét alátámasztani látszott az is, hogy a sztrájk egy hetében a kanapénak a közelébe se volt hajlandó menni, pedig amúgy az a kedvenc helye. Anyu viszont többnyire ott ült, amikor itt volt, és Toby egészen tegnapig csak ült a földön és összehúzott szemöldökkel meredt az üres párnákra.

Amúgy én megértem, a látogatás engem is megviselt. I'm a horrible daughter, meg minden, és mások biztos tudják, hogy hogy kell az ilyesmit élvezni, belőlem viszont kiveszett a szociális érzék, bár ha jobban bele gondolok, szerintem inkább sose ki se fejlődött. Már hetekkel előre aggódtam, hogy biztos milyen kínos lesz, meg majd ki tudja, mit fogunk itt csinálni négy napig, amiből kettőn még dolgoztam is, de az jó is volt, mert legalább arra a nyolc órára el volt döntve, hogy mivel kell foglalkoznom.

Anyut persze hiába kérdeztem, hogy mit akar, neki minden jó volt. A lovagjával jött egyébként, akit most láttam először. Nem azért, mert annyira új lenne, hanem mert anyuval se találkoztam két éve. I'm a horrible daughter.

Végül aztán a szokásost csináltuk, parkozás, mókus etetés (anyu egy zsák mogyoróval érkezett, aztán persze az összes mókus csoportokban érkezett a lábai elé, a többi turistának meg semmi nem jutott, így végül arra kényszerültek, hogy tőlünk lejmoljanak néhány szem nasit), városnézés, Buckingham Palace (nem, már nincs kint a Royal Baby bejelentő tábla), pub, Richmond, Chinatown...

A reptérre aztán egyedül merészkedtek ki, persze előtte napokig hallgattam, hogy majd biztos el fognak tévedni, én meg hiába mondtam, hogy az nem lehet, mert a metró csak egy irányba megy, és a Heathrow a végállomás, ők meg voltak róla győződve, hogy én ezt csak kitalálom, hogy őket elhalgattassam. Ehh...

Aztán persze megint csak kérdezgették, hogy "és Magyarországra mikor jöttök már?", de én erre komolyan gondolni se tudok, amikor idén még nem voltam nyaralni, szerintem nem is fogunk később se, köszönhetően annak, hogy nem volt annyi eszem, hogy a macskával együtt biztosítást is vegyek, és a műtéte óta próbálom a bankszámlámat rendbe tenni, úgyhogy ha végre ismét megengedhetem magamnak, hogy Angliát elhagyjam, akkor nyaralni fogok menni, nem Magyarországra. Ott már voltam...

I'm a horrible daughter...